A vihar – Miranda (Eöri-Szabó Zsolt fotója)

…játékról, művészetről, érzésekről és arról, mit is lenne érdemes visszahozni a gondolkodásunkba és a szívünkbe.

Nő Arcai Magazin: A Nemzeti Színház Facebook oldalán szerepel egy kis videód, amiben elmondod, hogy nehéz számodra ez a mostani időszak, mert folyton azon jár az eszed, hogy mit játszhatnál. Ebből a videóból az érződik át, hogy nagyon szeretsz játszani. Mi az, ami annyira szerethető a játékban?

Szász Júlia: Nehéz megfogalmazni, mert ez egy olyan dolog, amit az ember érez. Azt is mondtam, hogy egy üresség is van bennem, mert megszoktam, hogy nagyon intenzív időszakaim vannak, általában nagyon sokat dolgozom, ennek a hiányától pedig most van egy űr. Nem csinálom a dolgomat, nem vagyok a színházban. Egyébként meg igen, tényleg nagyon szeretek játszani, de nehezen tudom megfogalmazni, hogy pontosan mi van emögött. Sok minden, elég összetett. Nagyon felszabadító érzés tud lenni. Az ember olykor, jobb pillanataiban, nagyon sok mindent ki tud magából adni, és feldolgozni ezáltal, néha egészen spirituális élmény. És persze az a legjobb, ha ez valamilyen hatással van a nézőre, számára is ad valamit.

NA: Introvertáltabb személyiségnek mondtad magad korábban, és beszéltél arról, hogy sokat jelentett neked a játék abban, hogy felszabadulj és megnyílj. Mit tudnál mondani azoknak, akik hasonlóval küzdenek, és nehezen fejezik ki magukat?

SZJ:  A színpadon vagy a kamera előtt sokkal könnyebb megnyilvánulnom, mint a civil életben, hiszen valakinek a gondolatait fogalmazom meg, mintha a sajátom lenne. Ugyanakkor valóban sokkal nyitottabbá váltam ezáltal. Továbbra is inkább zárkózottabb típus vagyok, de ez függ a közegtől is, sok mindentől. Sokáig zavart, hogy én ilyen vagyok, de kezdem elfogadni magam. Egyébként önmagában azzal, ha valaki introvertált, semmi baj nincs, ez nem egy rossz tulajdonság, ettől még nem lesz valaki félénk és szorongó, egyszerűen más tölti fel az energiakészleteit, máshogy működik. Akik pedig nehezen fejezik ki magukat verbálisan, azok más módon sokkal könnyebben, szebben.

NA: Nagyon sok mindenkinek a bőrébe bújsz, különböző korok szereplőjeként időutazol – van esetleg olyan korszak, ami nagyon közel áll hozzád, és szívesen játszol olyanokat, akik akkor éltek?

SZJ: Konkrét ilyen korszak nincs, annak nagyon örültem, hogy a „Bátrak földje” sorozat kiegyezés-korabeli, és olyanban játszhatom, ami kosztümös. Azt a kort például nagyon szeretem, de nem tudnék egyet kiválasztani, mert mindegyiknek megvan a maga szépsége.

NA: A játék közben fordult-e elő olyan, hogy te magad is meglepődtél azon, hogy mi mindent láttál meg magadból a játékodon keresztül? A játék az lehet-e valamiképpen eszköz ahhoz, hogy megismerd magadat?

SZJ: Abszolút így gondolom. Többször is átéltem, hogy egy próbafolyamaton keresztül vagy egy forgatás során közelebb kerültem magamhoz, és megismertem olyan oldalamat is, amit addig nem. Szerintem ettől is iszonyat érdekes ez a szakma, mert ilyenkor az ember teljesen más perspektívából vizsgálja meg magát, és az tanulságos tud lenni az életben is.

NA: Nagyon érdekes, amit végülis mondasz, hogy a játék egy út lehet, ami saját magadhoz vezet.

Raffay Zsófi fotója

SZJ: Igen-igen. Most részben erről írom a szakdolgozatomat.

NA: Tényleg? Pontosan miről?

SZJ: Arról, hogy egy próbafolyamaton keresztül, annak a fázisaival párhuzamosan az ember önmegismerése, önismereti folyamata hogyan alakul – kicsit pszichológiai szemmel -, hogy mik a párhuzamok az ember fejlődése és egy szerep lelkének a megtalálása közt.

NA: Olvastam, hogy nagyon szereted a verseket, a néptáncot, a rajzolást, meg ugye a családodban is a művészet egy nagyon alapvető dolog volt. Szerinted mi az, amit a művészet tud megadni, és semmi más?

SZJ: Huh, nagyon jók a kérdések, csak nem könnyű rájuk válaszolni.

NA: Azért is kérdezem, mert sok embernek nem úgy az élete része a művészet, mint neked, hiszen művész-családban nőttél fel, ez a szakmád is, és talán a te szemeden keresztül megláthatják, hogy mit tud mindez valójában jelenteni.

SZJ: Szerintem művészet nélkül lehet élni, csak nem érdemes. Ettől lesz szebb, teljesebb a kis földi életünk. Sokszor egy jó könyv, film, vers vagy előadás át tud segíteni minket nehéz időszakokon, traumákon. Ezeket olvasva, látva kicsit jobban megértjük önmagunkat, a többi embert, azt, hogy miért is vagyunk itt, mi a fontos és mi nem az.

NA: Több helyen említetted már, hogy van egy mondat, amit „útravalóul” kaptál az osztályfőnöködtől, Cserhalmi Györgytől, és ezért nagyon hálás vagy neki, ez pedig az, hogy a legfontosabb „megmaradni embernek”. Számodra mit jelent: „megmaradni embernek”?

SZJ: Nagyon fontos, hogy valaki, akárcsak az életben, a színpadon is őszinte és hiteles legyen, hű maradjon önmagához, különben hamissá válik, és azon a néző is átlát. Ebben a szakmában könnyen lehet valaki felkapott, híres, attól nem feltétlenül lesz tehetséges, jó színész, csak ismert. Szerintem úgy fontos viszonyulni ehhez, hogy ettől még megmaradj annak, aki vagy, és ne elszállj a sikertől, hanem tovább dolgozz és fejlődj, még kitartóbban és elszántabban, mint előtte.

NA: Ha lehetne egy varázspálcád, és bármit változtathatnál a világon, mit változtatnál, hogy ez egy jobb hely legyen?

SZJ: Több mindent is. Mindenféleképp egy kicsit visszahoznám az emberek gondolkodásába és szívébe azt, hogy nem lehetnek attól boldogok, hogy önmagukat megvalósítják, és egyedül célokat tűznek ki, csakis úgy, ha az életük másokról is szól. Ezzel kapcsolatban egyébként vannak kutatások is; a barátaid, családod, a szeretteid jelenthetnek egy tartós boldogságot, de az önmagában nem, ha sikeres vagy és gazdag. Szerintem ami tényleg nagyon fontos, az az egymás felé fordulás, hogy jobban odafigyeljünk egymásra, ne csak saját magunkra, az, hogy összetartás, összefogás legyen köztünk.

NA: A Nemzeti Színház oldalán elérhető kis videóidban olvastál fel meséket, és szavaltál is. A mesék közt Kányádi Sándor két kedves történetét is kiválasztottad, amiben egy kisfiú és az anyukája a szereplők, és nagyon bensőséges a kapcsolatuk. Nemrég volt anyák napja is, így azt szeretném megkérdezni, hogy mi az, amit az anyukádnak megköszönnél?

SZJ: Mindent. Nagyon-nagyon jó kapcsolatunk van Anyukámmal. Ő az, akivel nagyjából mindent meg tudok beszélni, és akire mindig számíthatok. Nekem egyébként nagy szerencsém van a szüleimmel, mindig támogattak engem.

NA: Lázár Ervintől is olvastál fel mesét, és ott megemlítetted, hogy az egyik kedvenc meséd tőle „A legkisebb boszorkány”, aminek eléggé nem hétköznapi a mondanivalója. Egy olyan lányról szól, aki mindenre képes a szerelméért, önzetlenül, és azért azt a fiút választja a szerelmének, mert ő is mindenre képes a szerelméért, pedig nem is a lány az. Téged mi ragad meg ebben a mesében, mi az, ami ebben egy olyan mély igazság számodra, amitől ez a mese sokat jelent neked?

SZJ: Egyrészt amiatt is vált ilyen fontossá számomra ez a mese, mert ez volt az első előadás, amiben játszhattam 11 évesen, és ez nagyon meghatározó élmény volt. Ötödikesként nyilván mást értettem belőle, mást jelentett számomra, mint most. Imádom, ahogy Lázár Ervin ír, humoros, szellemes, ugyanakkor sokszor szívszorító is. Ez a történet is ilyen, nevetsz és sírsz egyszerre. Szerintem egy gyönyörű történet az igaz szerelemről, amiért bármire képesek vagyunk, és ami sokszor fájdalmasabb tud lenni, mint bármi más…