A kerékpárom és én olyanban vagyunk, hogy adunk egymásnak. Én hajtom Őt nem hagyom rozsdásodni, porosodni, éli megbecsült jármű életét. Ő mozgat engem, fizikai lényem és gondolkodó létem. Mire ezek a magasztos szavak?

Tegnap volt egy utam. Terveztem, hogy merre legyen az arra. Egy ötletem volt csupán, de közben bizsergett valami az agyamban, hogy lesz ott más  verzió is, amit még nem látok. Megadtam magamnak hát a változtatás jogát, hiszen az Élet is fenntartja a változásét, ugye!

Elindultam az egyfajta nézőpontommal, hogy hogyan jutok el a Reitterből a Lánchídhoz. Ahogy a programomra készülve nagyvidáman mozdítottam testemet és hajtottam a kerekeket sorjázott a többi verzió. Mondom magamnak mehetsz erre is meg arra is, meg amarra meg emerre. Van praktius útvonal, rövidebb, hosszabb, van kerékpárutas, van autók közt zikázós.
Nahát! Végülis csak elindulni kellett, a többi megjött magától.

Így lehet ez más dolgokkal is az életben? A magam nézőpontján kívül más is van? És azokat meglátni úgy lehet, ha elmozdulok a magamétól?

Hát így vagyok beindítója kerékpáromnak és önmagamnak.