Tavaszi szél fújt a parton. A levegő a tó felett fehér színt vett fel. A túlpart sejtelmes homályba bújt,vajon a távol mit rejteget? Csendesen, alig fodrozódott a víz felszíne a légáramlat éppen érintette. Egy vad kacsapár ringatózott álmosan ezen a gomolyfelhős reggelen. Tűnődve néztük a vizet Rozinával, kezünk kíváncsian mozgatta azt. Hideg ám selymes. Állapította meg.
– Anya! A halak még lehet alszanak!
Egy pillanatra megálltunk.
Halgassuk csak a szelet, lehet hogy valamit mesél épp!
Messzi távolról jött különös ismerős ő, aki-e vidéket jól ismeri.
Hegyeken repül és dombokon gördül, sűvít át tengereken.
Megfáradva halkul el, pihen meg a napsütötte völgyeken.
Hosszú az út míg megérkezik a békésen ringó tó vizéhez.
Különleges az a kapcsolat és kiszámíthatatlan ami a tó és közte van. Hol háborgó hangos csatadalt, hol andalító dallamot játszanak.
Párát oszlat és hajót kísér. Olyan is van,hogy az égig szalad, vizet fakaszt, cseppek járják táncukat és kis köröket rajzolnak.
És most, felpattan a kislány és a bottal hadonászva vajon mit csinál?
Lehet a szelet igazgatja?
Karmesterre ő így talál…