white-christmas-wreath-1802000_1280Ebben az évben valahogy minden másképp van, mint szokott.

Sűrűsödnek a hétköznapok, a hétvégék. Sokfelé vagyok, figyelmem több irányba oszlik. Mindent, amit máskor az adventi időszakra előre, jól megtervezek, most teljesen spontán alakul. Abból alkotok, ami a szemem elé és a kezem ügyébe kerül és akkor, amikor bizserget a vágy csinálni. És az újdonságban csupa izgalom van.

Az elmúlt hétvégén már a harmadik gyertyát gyújtottuk, de visszalépek időben az első elé. Pár nappal az első vasárnapot megelőzően még nem volt konkrét elképzelésem, hogy milyen koszorú kerüljön a lakásba. Valami frissre, üdítőre vágytam. Tél van és hiányzik a hó, hiányzik a tiszta levegőjű örökzöld erdő. Így lett, hogy fogtam egy fenyőalapú koszorút és havat idéző, csupa fehér kelléket és gyertyát. Itt-ott fagyöngyös, csipkebogyós csokrot helyeztem a polcokra, és idei felfedezettemet, az üde zöld zsurlót padlóvázába állítottam. Így lett téli ünnepi hangulat az otthonunkban.

December elsején megkérdezte Boldi, hová tettem a naptárt a visszaszámláláshoz. Uhh! – csaptam a homlokomra – hát ezzel sem számoltam előre. De nem marad el, kis lurkó, számíthatsz a napi kis meglepetések „albumára”! – gondoltam magamban.
Idén rendhagyó lett az adventi naptárunk. A fiam nem otthon veszi ki kalendáriumból az apróságokat, hanem azok észrevétlenül bevándorolnak az uzsonnás dobozba vagy reggel a kabát zsebbe, cipő szárába, netán viccesen a sapkába.

A friss, háztáji beszerzésű tojást az elmúlt hetekben eddig rántottába, a mézet pedig teába vagy gyümölcsökhöz kevertük. Tegnap este fellángoltam és mézeskalács alapanyaggá gyúrtam őket. Ebben is volt újdonság. Mert olyannyira nem készültem fel, hogy a fűszerkeveréket hibába kerestem a fiókban, az bizony nem volt. Nem esetem kétségbe, magamhoz vettem az aromaterápiás dobozomat. Végre gyakorlatban tehettem próbára az elméleti tudást! A szegfűszeg, citrom és gyömbér olajak remekül ízesítették a tésztámat, a nyers teszten átment az ötlet. Csak az összegyúrásra volt időm, a többit majd reggel – ezzel küldtem magam ágyba. A friss süti illatra biztos boldogan ébrednek a fiúk.

Hat negyvenkor csörgött a telefonvekker, üdén pattantam és irány a konyha. Épp csak felkészítettem a teát, amikor…
– Mézes kalács sütésre jelentkezek! – állt pizsamájában szalutálva az ajtóban kis segédem.
Nem kell ide kávé, egy ilyen pillanat öröme szemvillanás alatt felébreszti az embert. Még egyszer jól átgyúrtuk együtt az alapanyagot, majd vékonyra nyújtottam.
– Vállalom a kiszúrást! – kiáltott a gyerek, miközben a készletben turkált. – Legyen az emberke, meg a csillag, meg a tacsi. – lelkendezett a kukta.
– A tacsi is? Biztos? – kérdeztem kételkedve.
– Még szép. A mézeskalács embernek nem lehet kutyája? – nézett rám értetlenül – Összekötjük őket, ahogy tavaly és máris sétáltatós sütink lesz.
Pikk-pakk tele lett a tepsi. Boldi kezében a stopper, a sütési idő figyelését is elvállalta, közben kukucskált a sütő ajtaján. Mire édesapja felébredt a karácsonyi sütis dobozból finom illat szállt fel.

Eddig úgy szokott nálunk lenni, hogy az Advent vasárnapjain, vacsoránál gyújtunk gyertyát. Ennek az évnek karácsony előtti várakozós napjain jöttem rá, hogy ez is történhet másképp. Lehet közös, meghitt uzsonna is a családdal, vagy hétköznapi vacsora, amin egyedülálló barátnőt fogadunk körünkbe és vele közösen adunk lángot a gyertyáknak.
A ma reggeli sütés is kívánt bennem egy gyújtást. Közben arra gondoltam, hogy a hagyományt tisztelni, de kiegészíteni is ér, akár magunkért akár másokért.