Hajnali fél 5-kor megszólalt a telefonomon a “Hahó! Jó reggelt! Hahó!”, kikeltem az ágyból, nyújtózkodtam egyet és főztem egy termosznyi friss teát az útra. Éppen léptem volna be a gyerekszobába ébreszteni Boldit, mikor szembe találkoztam vele az ajtóban. Azon nyomban nekem szegezte a kérdést.

– Anyuci! Miért hívják Medve-szurdoknak?
– Még én sem tudom, de nap végére biztosan megtudjuk. Gyere, fedezzük fel együtt!

Rövid párbeszédünk után szó nélkül megmosakodott, felöltözött és 20 perc múlva már úton is voltunk a találkozási pont felé.
Anikó néni a fiam egyik tanítója nem kizárólag az iskolához és a tananyaghoz köti a tanulást, hanem szabadidős programok keretében is nevel. Az általa szervezett bakancsos túrák népszerűek a családban, több alkalommal is Vele tartottunk már.
Az utolsó túrára az idei tanévben június 11-én került sor. A terep, ahová tartottunk a távoli szomszédban van, Graz közelében. Itt található Ausztria legnagyobb völgyszurdoka. Még a buszon a csoportvezető világjáró fiatalember fontos tudnivalókkal látott el bennünket. A túra menetrendjéről, az útvonal egyes szakaszainak jellemzőiről beszélt. A technikai információk első hallásra könnyednek tűntek, néhányukat abban a pillanatban nem is fogtam fel. Később a létrákon lihegve értettem meg miről beszélt a vezetőnk. Kellett egy kis idő, hogy megérjenek a dolgok, ráadásul azok csak tevőleg mutatkoztak meg.
Az alapvetően idegenekből álló kis különítmény Mixnitz településről, műúton indult az erdő felé. A tipikus osztrák hegyi házak között már a síeléseink alkalmával is jól éreztem magam. Most nyáron, virágosan, zöld pompával keretezve más oldalát mutatta a vidék, ami ugyanúgy rabul ejtett.
Erdei utunk meredeken fölfelé kaptatós volt, a 3 km-es szakaszon 340 méter szintkülönbséget küzdöttünk le. A halántékomon legördülő izzadságcsepp és tarkómra simuló hajam nedvességtartalma is szembesített, itt bizony van izommunka. A szurdok alján kis erdei faház állt bejárat gyanánt, mögötte hatalmas sziklafal tört az ég felé. Csapatunk ezen a ponton kapcsolódott igazán először össze, amiben gyanítom, a kezdő szakasz együttes megmászása játszott közre. Előkerültek az uzsonnák, a frissítő italok és közösen tanakodtunk falatozás közben, vajon ránk zúdul-e az égi áldás. A felhők komoran tekintettek le, de jöttek és mentek, nem lehetett kiszámítani elengedik-e terhüket.
A kapu után néhány méterrel ráléptünk az első létra első fokára. A Mixnitzbach patak által vájt sziklás, vizes szurdokban függőlegesen és vízszintesen elhelyezett, korlátokkal szegélyezett létrák segítették utunkat. A 24 vízesés hol alattunk, hol mellettünk, hol a fejünk felett zúdult lefelé. Lassan, figyelmesen lépegetve tekintetem ide-oda cikázott, ámulatba ejtett a környezet, “vadásztam” szememmel az élővilágra, kukucskáltam a barlangszerű mélyedésekbe, vajon élt-e itt ősember?
Egyre feljebb és feljebb kapaszkodtunk, miközben azon morfondíroztam, hogy aki létrehozta a lépcsősort mennyi munkát tett bele: felmérte, kalkulálta, tervezte, építette és van, aki a mai napig karbantartja. Hála érte!
Minden lépés izgalommal töltött el. Boldit is ebből az izgalomból tápláltam, mikor a 8 éves lábak néhol megtorpantak.

– Anyuci, nem is nézek le, mert csak megremegek. – aggódott az egyik meredekebb fordulóban.
– Nézz inkább felfelé, úgyis arra haladunk. – igyekeztem másfelé terelni a figyelmét. És bevált, mert amint felkapta tekintetét máris kérdésekkel állt elő.
– Vajon honnan ered ez a víz? És hol van a medve?

A válaszokat keresve észre sem vettük és már az utolsó, a 164-dik létra korlátját simította végig tenyerünk. Újra köves, kisebb szikladarabokkal terített ösvényen haladtunk, ami egy hegyi tisztásra vezetett bennünket. Az 1209 méter magasan fekvő tisztás közepén menedékház várta a pihenni vágyókat. A meleg leves mindenkinek jól esett. Ebéd közben megbeszéltük Boldival, hogy a csúcstámadást most kihagyjuk, ahhoz még erősödünk, és legközelebb együtt hajtjuk végre.
A szurdok létrája olyan keskeny, hogy az út rajta egyirányú, ezért a hegy túloldalán fenyvesek között kanyargó úton jutottunk le. A lejtmenetben a túrázó idegenek igazi csapattá formálódtak: kanyarról kanyarra bevártuk egymást, figyeltük ki hol van, a csapat 3 ifja – két kishölgy és Boldi úr – és a nagyok együtt játszottak találd ki, amire gondolok játékot.
Jómagam a sereg végén élmény ittasan dülöngéltem a rohanó patak mentén és örömmel állapítottam meg, hogy a busznyi idegen a közös túra hatására láthatóan eggyé formálódott.
A Teichalm-tóhoz érve sofőrünk már várt ránk. A hazaúton jobbra-balra dőlve találtunk pozíciót az alváshoz. Éjfélre kerültünk ágyba, ringatni senkit nem kellett. Fáradtságunk azonban mégsem homályosította az élményt. Sőt! A visszatérés gondolatával csuktuk be szemünket.

És hogy miért a név? Stájerország utolsó medvéi éltek itt, az Ő tiszteletükre.

További képek:

 – Szendrei Ági