Reggel van. Épp csak felkelt a nap. Kilépve a szállodából már az óváros szívében lépkedsz.

Átmész a hídon, amelynek első köveit még az 1300-as évek közepén tették le.

A híd lábánál egy torony, icipici ajtó mutatja az utat felfelé.

A partra leérve egész közel kerülsz a folyóhoz, amely rengeteg hattyúnak, kacsának, sirálynak, vadlibának ad otthont.

Érintetlen a víz, ők pedig boldogan úszkálnak, ugrándoznak, alámerülnek, majd felbukkannak.

A hídon egy ember áll és dobálja a falatokat, amelyeket a sirályok röptükben kapnak el.

Itt a reggeli ideje.

Egy másik ember oldalán aktatáskával megáll egy pillanatra, körülnéz.

Látszik rajta, hogy tetszik amit lát.

Egy futó is megáll, amikor észreveszi, hogy nyílnak a zsilipek és egyszeriben az összes ott tanyázó madár felröppen.

Séta tovább.

A kövek valamelyike már több mint fél évszázada ott van.

Emberek; olyanok mint Te vagy Én, esetleg kicsit kisebbek, másabbak, de ugyanúgy átkeltek a folyón reggelente, sőt ugyanolyan emberek mint Te vagy Én építették fel a hidat, amely kapcsolatot teremtett a két városrész között.

A városban, majd a várban keringve szintén több száz éves apró épületek, apró ajtók és alacsony ablakok árulkodnak arról, hogy valaha itt egészen kicsi emberkék élték mindennapjaikat.
Az egyik árusnál kézzel festett “ólom” katonák: valaha ezek a falak védelmet nyújtottak és fedezéket.

Valaha itt csaták zajlottak, fejek hullottak, pontosan ott, ahol mi most a látványtól lenyűgözve sétálunk, fényképezünk és megvesszük odaveszett embertársaink miniatürizált másait.

Furulya hangjai. Nem értem a nyelvet amin az ének szól, de gyönyörű szép. Van benne valami sajátos, valami más.

A zenén keresztül valami átszűrődik abból, ahogyan ezek az emberek valaha éltek, éreztek: életszeretet.

Felnézel; s bár nem értesz és nem is ismersz semmit abból ami körülvesz, megérkeztél.