Megsimította a földet, lassan felvett egy darabot a nedves salakból, összemorzsolta az ujjaival, elmosolyodott. Felállt, majd lassan tovább ment lépésről lépésre haladva a pályán. A kanyarban újra lehajolt és újabb darabot vett fel a salakból, amit szintén szétmorzsolt. Lassan körbeért, befejezte a lassú sétával megtett első körét. Így ismerkedtek meg a holnapi verseny színtere és a minden idők legjobb futójának tartott Versenyző. A Versenyző lassú lépteivel, a salak érintésével megmutatta a testének, az elméjének a pályát, így járta be előre a másnap zajó küzdelem helyszínét.

A salakot érintve, annak darabjait morzsolva, már nemcsak látta, hanem érezte is, hogy ezen a földön, ezen a pályán futva, hogyan tudja a legtöbbet kihozni magából. A lassú érintéseket követően a lépteit felgyorsította. A felgyorsított mozgással újra megmutatta a testének és az elméjének a pályát, felgyorsított körülmények között is. Amint végzett egy teljes körrel, még gyorsított a tempóján, egyre gyorsabb köröket futva. Fél óra után elégedett mosollyal az arcán, lehunyta a szemét és az utolsó kört csukott szemmel futotta le. Teljesen rábízta magát a testére, az addigi ismereteire, így ellenőrizte le, hogy megszerzett-e minden információt, amire szüksége van a holnapi versenyre. Lassan megállt, lenyújtotta az igénybe vett izmait, majd azzal az érzéssel, hogy mindent megtett, amit tudott, elindult az öltözők felé.

Útközben hirtelen megpillantott egy kíváncsi szempárt. A szempár tulajdonosa egy Kisfiú volt, aki ott ácsorgott félszegen a pálya mellett és Rá várt. Amikor a Kisfiú észrevette, hogy az öltözők felé indult, odafutott hozzá, aláírást akart kérni Tőle. Belenézett a Kisfiú nagy csillogó szemeibe és megkérdezte kedvesen, hogy szeret-e futni és miért szeretne aláírást. A Kisfiú lelkesen elmesélte, hogy most kezdett el futni, olyan sikeres akar lenni, meg annyi érmet, kupát akar szerezni, mint Ő. A Versenyző szomorúan elmosolyodott, aláírta a fotót, majd tovább indult az öltözők felé. A Kisfiú azonban utána futott és megkérdezte – Miért szomorodott el? Nem az a legjobb dolog ebben, hogy az emberek szeretik, csodálják, meg érmeket kap és megtapsolják?

A Versenyző megállt, elmosolyodott és úgy, hogy a Kisfiú megértse lassan elkezdte elmondani azt, amit eddig pár ember kérdezett meg tőle az elmúlt évek alatt:

– Tudod, annyi idős lehettem, mint Te, amikor elkezdtem futni. Az első futóversenyen, amin indultam, utolsó előtti lettem, senki sem tartott tehetségesnek. Egy átlagos 12 éves gyerek voltam. Viszont az a verseny, az a futás megváltoztatta az életemet. Nem nyertem, sőt senki nem is gondolta azt, hogy nyerhettem volna, még én sem, de úgy küzdöttem, mintha az életem lett volna a tét. Nem lepett meg, hogy utolsó előtti lettem, de azok a pillanatok, amikor leelőztek és mégis mentem tovább, ott valami megváltozott bennem. Később értettem meg, hogy mi is történt ott akkor bennem. A verseny után amikor hazamentem, otthon ugyanaz várt, mint mindig, de valahogy minden más volt mégis. – folytatta a visszaemlékezést a Versenyző – Megláttam, azt ami mindig is volt korábban, de eddig nm vettem észre. Előre kiszámítható szavak hangzottal el, óramű pontossággal ismételt szokásokkal telt el az a délután is. Másnap az iskolásban is ugyanaz volt minden és tudod akkor döbbentem rá, hogy a felnőttek, akik tanítottak, akik gondoskodtak rólam mindig ugyanazokat mondják, csinálják és tőlem is ugyanezt várják el. Azt akarják, hogy rendesen viselkedjek, pontosan azt csináljam, amit ők és olyan életem legyen, mint nekik. A felnőttek körülöttem semmiben és senkiben nem hittek, nem akartak elérni, megváltoztatni semmit és tudod, amiatt lettem igazán szomorú, hogy másoktól is ezt várják.  A verseny után értettem meg, hogy azok a pillanatok, amikor küzdöttem és nem adtam fel, esélyt adtam magamnak arra, hogy megváltoztassam az életemet. Akkor döntöttem el, hogy futni akarok, nemcsak magamért, hanem azokért is, akik körülöttem már nem hittek semmiben. Megfogadtam, hogy mindent megteszek, hogy a legjobbat hozzam ki magamból, mindegy mi az ára. Minden nap elmentem futni, olvastam, tanácsokat kértem más futóktól és rengeteget tanultam mindarról, ami a futáshoz kell. A következő versenyre úgy mentem, hogy amit tudtam megtettem, hogy a legjobbat tudjam magamból kihozni. Nem volt sok vesztenivalóm, inkább kíváncsi voltam arra, hogy amit megtanultam a futásról, a testemről, azt hogyan tudom éles helyzetben alkalmazni. Nem az érdekelt, hogy nyerek, vagy nem, hanem az, hogy mit tudok. Azon a versenyen, életem második versenyén harmadik lettem. Ez az eredmény szárnyakat adott, bár mondanom sem kell, a környezetemben lévő felnőttek nem hittek bennem. Ezt az eredményt azzal magyarázták, hogy túl gyenge volt a mezőny, ezért lehetettem harmadik. Nos ekkor kaptam életem legfontosabb leckéjét, hogy ne higgyek el senkinek semmit, mert a kívülállóknak csak egy gyenge mezőny harmadik helyezettje vagyok, de a saját magam számára győztes vagyok, mert ha akarok, teszek és hiszek minden rajtam múlik, bármi lehetek.

Képzeld el – folytatta – az a munka, amit 12 évesen elkezdtem mind a mai napig tart, versenyről versenyre dolgozok azért, hogy minél több tudásom legyen a testemről, a futásról, magamról és talán az életről is. Amikor egyre több versenyt nyertem a felnőttek, akik nem hittek bennem, elkezdtek szurkolni. De ők mind a mai napig a növekvő érmek számát látják, én viszont mást nézek, a munkám eredményét, a kitartásomat és azt tudást, hogy ha értem magamat, ismerem a testemet és szeretem is azt, amit csinálok, már győztem.  Az évek alatt kidolgoztam egy módszert, ami egyedi, sajátos és gyakorlati tudáson alapul, de a szakedzők elvetették még az ötletet is, mivel nem ezt tanították nekik. Ennek ellenére rengeteg fiatal futó, más sportágban versenyző keresett meg, hogy segítsek nekik felkészülni. Ahogy elkezdtünk együtt dolgozni, a fiatal tehetségek egyre magabiztosabbak lettek, nemcsak a versenyeken, hanem az életük más területén is. Tudod, én már nem azért futok, nem is azért edzek keményen, hogy újabb érmeket szerezzek, hanem azokért, akikkel együtt dolgozom, azokért, akik hinni akarnak magukban, azokért, akik változtatni akarnak, annak ellenére, hogy a környezetük nem lát bennük lehetőséget.

– Tudod, nekem is azt mondták a szüleim, hogy nem vagyok tehetséges a sportban, nem tudok énekelni, rajzolni. – szólalt meg a Kisfiú- Én is csak magolom azt, amit mutatnak az iskolában azért, hogy jó jegyet kapjak. Egyszer talán a szüleim büszkék lesznek rám. Olvastam egy cikket Rólad, amiben elmondtad, hogy miért kezdtél el futni. Azt a cikket kivágtam, reggelente elolvasom, és minden alkalomkor magammal viszem, amikor futni megyek. Azt akartam eddig elérni, hogy érmeim legyenek, meg én is híres legyek, de most értettem meg azt, amit abban a cikkben mondtál. Valami olyasmi volt, hogy a tudás mindenkié és mindent megteszel azért, hogy azt továbbad. Így tudod, azt hiszem értem, hogy miért szomorodtál el, amikor az aláírásodat kértem. Amit az előbb mondtál, akkor az azt is jelenti, hogy igazából értem is futsz?- kérdezte végül a Kisfiú

A nagy csodálkozó gyerekszemek megértették az üzenetét. Nevetve bólintott egyet és megsimogatta a Kisfiú fejét. Lassan felálltak és a legjobb futónak tartott Bajnok elindult az öltözők felé, a jövő Bajnoka pedig lassan hazaindult.

Besötétedett mire mindketten elmentek, a lelátó mellett ácsorgó biztonsági őrök a fejüket csóválták, furák ezek a bajnokok- morogták -, csukott szemmel futnak, salakdarabokat vesznek a kezükbe, meg mindenkivel szóba állnak, aki megszólítja őket, pedig nem kellene szóba állniuk senkivel sem, szóval furák ezek a bajnokok…

 

folytatás következik

 

Kincses Adrienn