Reggel volt mikor elkezdődött, azóta besötétedett odakinn, lassan éjfél is elmúlt és a hideg decemberi szél befújt a korházi ablak résein. Éveknek tűntek a percek mióta a fájások elkezdődtek és még mindig küzdeni kellett tovább és tovább. Körülötte hangzavar, rohangálás biztató szavak és tanácsok sokasága, de ebből annyit érzékelt, hogy lassan a neonfénnyel világított szobában összemosódott körülötte minden egy zsibongó lüktetéssé. A fájdalma, az akarata és a küzdelem volt a valósága, a környezetében lévő emberek népes csoportja csak zavarta ebben a küzdelemben. Az orvostanhallgatók körülötte, akik figyelték, őt csak egy tankönyvben rögzített esetnek látták orvosi szavakkal megfogható, előre leírt folyamatként. Érdeklődve lapozták a könyveiket és egymásnak mutogatták, amit éppen felfedezni véltek a könyvben leírtak és az előttük lejátszódó események között. Így készültek a vizsgáikra, gyakorlati oktatás címszó alatt, kívülállóként szemlélve a szülés-születés csodáját. Elvesztek a könyvek tanulmányázásban és közben elfelejtették, hogy amit látnak az megismételhetetlen, könyvekben le nem írható pillanatok sokasága. Elfelejtették azt is, hogy ők is így érkeztek erre a világra. Szerette volna, ha nem lennének jelen az okoskodó, semmitmondó tanácsaikkal, amiket a könyveikből olvastak fel neki.

Gyöngyöző homlokkal, kiszolgáltatva várta, hátha feltekintenek a tankönyvekből és észreveszik, hogy elég lenne, ha csak letörölnék az arcát, vagy csak megfognák a kezét. Az orvosi szakszavakkal leírtak nem tudják kifejezni mindazt, amit ez a küzdelem jelent a fiatal törékeny testének, nem ismerik azt az érzést sem, hogy milyen volt, amikor egy megérzésből bizonyosság lett és először hallotta meg egy másik szív dobbanását a sajátja mellett. A kíváncsiskodók és a tankönyveket bújók csak az utolsó részét látják a kilenc hónapig tartó folyamatnak, annak az útnak a végét pillanthatják meg, amikor az az új élet, akit eddig hordozott, megindul és erre a világra igyekszik.  Nem lehet megismételni, felvenni, visszajátszani az élet létrejötte, fejlődése és érkezése olyan, mint maga az ember egyedi, megismételhetetlen, értékekkel teli.

Egy biztos pontot keresett az emberek között a káoszban, azt a megnyugtató tekintet, aki ismerte a kilenc hónap minden történését, az első mozdulatokat, vigyázta a növekvő és az őt hordozó életet. Nyugalom áradt a szeméből most is, ott volt, figyelt rá és mosolygott. A mosolya és férje érintése eltüntette a félelmet, megszűnt a hangzavarral teli világ körülötte, biztonságban volt és születő gyermekére tudott koncentrálni. Az erősödő fájdalom a csontjáig hatolt újra, de örült neki, mert a fájások jelezték, hogy megindult, végre elindult a világ felé az az édes teher, akit a szíve alatt hordott. Tudta, hogy a fájdalom jelzi azt, hogy az új élet utat tör magának és jelzi számára, hogy hogyan segítsen neki a testével, az akaratával, hogy kijusson a világ felé.

A fájások erősödtek, az orvos irányította, de hirtelen az addig nyugodt, higgadt hangot idegesség váltotta fel. Megijedt attól, hogy valamit rosszul csinált, elrontott és érezte, hogy valami baj van. Az orvos gyorsan kiküldte a nézőközönséget, akik kissé sápadtan, ijedten mentek ki. Elakadt a folyamat, nincs mozgás kifelé, röviddel a vége előtt a kijutás hirtelen megszakadt. Az orvos elbizonytalanodott, mérlegelt és gondolkodott, hogy ebben a helyzetben mi lehetne a legjobb megoldás . A többiek ijedtsége és félelme rá is hatással volt, megijedt, de tudta, hogy megcsinálják, ő és a baba együtt megoldottak eddig is mindent, most is orvosi segítség, beavatkozás nélkül ketten együtt ezt is megoldják. Eldöntötte, hogy nem fél, eldöntötte, hogy hallgat arra a láthatatlan kapcsolatra, ami a kilenc hónap alatt idáig biztonsággal elvezette. Bízott magában, az életben és ösztönösen elkezdett nyugodtabban, lassabban lélegzeni. Minden kilégzéssel engedett, minden pillanatban egyre könnyebb lett és azt ismételte magában, hogy elengedni. A kis életre nehezedő nyomás enyhült, de még nem eleget, hogy a születés folytatódjon. Küzdött érte tovább, de ez a küzdelem már elengedésről szólt, csak hagyta, engedte, hogy az történjen, aminek történnie kell, lélegzett tovább. A kis test lassan megmozdult és érezte, hogy elindult újra és egy pillanat alatt hirtelen vége lett a küzdelemnek. Akit a szíve alatt hordott kijutott a fényre, a teste megkönnyebbült, a fájdalom tovatűnt. Elmúlt minden szenvedés, amikor meghallotta a hangos sírást.

A kis testet pár perccel később már a karjaiban fogta, először ölelte át azt, akit még sosem látott, sosem érintett, de szerette már régen. A kilenc hónap alatt érezte a jelenlétét, az ő akaratát, a fejlődését és szívének dobogását az övé alatt. Életet adni, megfoghatatlan jelentéssel bíró szavak, melyeket kimondott és azt érezte, hogy az élet nagy körfogásába egy pillanatra betekintést nyerhetett. Fogta a kis testet, érezte a bőrén, a lélegzetét és szavak nélkül hallgatta a pici szív első hangos dobogását.

Az orvos állt és nézte azt, amit a hivatásának választott. Bár sokat tanult az életről azonban az évek alatt arra jött rá, hogy egyre kevesebbet tud magáról az életről, hogy honnan jövünk és arról, hogy hova is tartunk. Olvasta és látja is nap mit nap, hogy milyen életet adni, hordozni azt, de valójában semmit sem tud róla. Azt viszont megértette, hogy amikor az élet utat tör magának megváltozik a világ, emberekből családok lesznek, a sírásból nevetés, a fájdalomból és a küzdelemből gyengédség születik és az új élet érkezése összeköt mindenkit újra az élettel.

Mosolyogva ment tovább a szomszéd szobába, visszanézett és a korábbi neonfénnyel megvilágított szobában már egy új családot látott, életörömmel hatotta át azt a teret, amiben pár perccel korábban még fájdalom volt és küzdelem zajlott egy új életért.

Kincses Adrienn