Hirtelen borult be és a nyári napsütést viharfelhők váltották fel. A szél egyre erősebben kezdett el fújni és a hegyre vezető utat letépett ágak kezdték beborítani. A szakadó eső és a váratlan szélvihar megnehezítette a hegyre való feljutást. A nehézségek ellenére érezte, hogy mennie kell mindegy milyen vihar, eső tombol, mindenáron fel kell oda jutnia. A nehezített körülményekkel küzdve végig azon gondolkodott, hogy tényleg megéri-e most odamennie. Lehet, hogy máskor jobb lenne, vagy az is lehet, hogy egyáltalán nem kellene odamennie. A gondolataiba mélyedt és már-már visszafordult, de az az érzés, hogy mennie kell, nem hagyta nyugodni. Erőt vett magán és folytatta az utat. Ahogy fogytak a kilométerek a gondolatok és a kétségek kezdtek eltűnni és mire felért a hegyre kíváncsi volt és izgatott. A parkolóba érve meglátta azt, akit keresett, aki miatt feljött.

Most találkoztak először, ennek ellenére nagyon ismerős volt a másik. Gondolkodott, hogy honnan is ismerheti, de nem tudta felidézni, viszont az az érzés, hogy ismeri egyre erősebbé vált. Az emlékek, hogy honnan is ismerős, nagyon régiek voltak és halkan, halványan kezdtek előbukkanni, ahogy közeledett felé. A viszontlátás örömét érezte és legszívesebben az udvariasságot félretéve, megölelte volna. De látta, hogy a másik nem ismeri meg, így végül kicsit idegesen inkább bemutatkozott és várta, hogy a látszólag idegen mit mond, vagy tesz. Az idegen távolságtartó módon üdvözölte és udvariasan bemutatkozott. Kezet fogtak a szakadó esőben, mintha egy üzleti tárgyaláson lennének és a kézfogás, bemutatkozás után udvariasan útnak indultak. A másik távolságtartásából, merev viselkedéséből látszott, hogy nem ismerte fel. Kicsit csalódódottan nyugtatta magát azzal, hogy majd később biztos fog emlékezni, majd idővel lassan eszébe jut minden biztos a másiknak is. Az úton, ami a vihar nyomait hordozta óvatosan lépdeltek, miközben folytatták a parkolóban megkezdett beszélgetést ugyanazzal a távolságtartó udvariassággal.

Az úton lassan haladtak, bukdácsoltak az esőben, így nehezen lehetett észrevenni a lefelé vezető lépcsőfokot. Hirtelen megcsúszott és leesett a lépcsőn, a mögötte haladó idegen ezt nem vette észre. Szótlanul felállt, mintha mi sem történt volna és mosolyogva ment tovább figyelve a mögötte haladóra, magával nem törődve. A másik alkalmatlan ruházata és cipője még inkább arra ösztönözte, hogy maga helyett inkább rá figyeljen és nézte, ahogy a csúszós cipőben kissé bizonytalanul ereszkedik lefelé. Segítette, ahogy tudta, a vérző sebével nem törődve, mert felelős lett érte ezen az úton. Emlékezett már arra, hogy most rajta a sor, hogy figyeljen a bukdácsoló lépteire, segítsen neki, így fontosabb lett számára a másik biztonsága, mint a saját fájdalma.

Megérkeztek és megpihentek a lépcsők alján lévő fedett menedékben. Leültek és kicsit oldottabb módon folytatták a társalgást. Az idegen mesélni kezdett az életéről, az eddigi útjairól, az álmairól és minden eseményről, ami a találkozásukig történt vele. A menedékben az idő nagyon gyorsan elrepült és hirtelen beesteledett. Ez az éjszaka nem segített az emlékezésben, vissza kellett indulniuk a parkolóba és a kocsiknál állva elköszöntek egymástól. Az emlékező nézte a másik arcát, tiszta tekintetét és várta, hátha most felismeri. De hiába látta a tekintetében azt, amit se az idő, se más nem tud elvenni, az idegen udvariasan elköszönt és vissza se nézve elindult.

Csak állt ott egymagában és nézte, ahogy elmegy a másik, most kezdte érezni vérző sebének fájdalmát, de az még inkább fájt, hogy az idegen nem emlékszik, így hiába találkoztak, mégsem találta meg azt, akit keresett. Hazafelé menet úgy érezte, hogy elvesztett valami fontosat, de nyugtatta magát, hogy majd idővel talán hátha a másik is emlékezni fog. Többször találkoztak még és minden találkozásnál reménykedett abban, hogy hátha majd ezen az alkalmon a másik felismeri és emlékezni fog. Találkoztak másodszor, harmadszor, a napokból hónapok lettek, újabb és újabb utakon kísérte az idegent, de a felismerés, az emlékezés pillanata nem jött el. Mindent megtett, amit tudott, hogy visszanyerje az emlékezetét, de lassan kezdte belátni, hogy ez a másik akarata nélkül nem fog megtörténni. Ha nem akar emlékezni, nem akarja meglátni azt, ami miatt találkoztak, akkor nem tehet semmit. Kétségbeesve küzdött magával, hogy hagyja-e, vagy folytassa-e a küzdelmet a másik emlékeiért. A kétségei mélyén azonban azt érezte, hogy nem adhatja fel, most még nem. A küzdelmes hónapok sorát követően azonban megértette, hogy minden áldozata, tette, hiába volt, nem tud többet tenni. Az első közös útjukon szerzett seb a hónapok alatt nem gyógyult be, bár előre tudta, hogy sérülni fog ezeken az újabb és újabb utakon is, de azt nem látta előre, hogy mennyi fájdalommal jár minden olyan pillanat, amikor a másik az emlékezés helyett felejteni akar.

Lassan tél lett mire elfogyott minden reménye és a maradék erejét összeszedve őszintén megkérdezte újra, hogy mit szeretne valójában a még mindig idegen. A másik hallgatott és gondolkodott. Amit mondott a hosszúra nyúlt csend után, az annyi volt, hogy nem szereti ezeket az új utakat. Ezek nem olyanok, mint ahol eddig járt másokkal. A régi utakat szerette nagyon, azokat ismeri, azokat keresi most is, nem azt, ami van. Az új utak számára veszélyesek, nem tud és nem is akar járni ezeken, főleg nem egy számára ismeretlennel. Azt, ami hiányzik, azt nem látja itt.

Az emlékező megértette, hogy a másik elfelejtett mindent arról, ami réges-régen történt,bár azóta is azt keresi. Megértette, hogy a másik hiába éli, hiába érzi, hiába teszi, ha nem látja, hogy már régen olyan új utakon jár, melyek ahhoz vezetik, amiket hiányol. Nem láthatja azt sem, hogy előtte van az is, amit valójában keres. Hiába vezeti az emlékezéshez, ha nem akar emlékezni és látni. A sebe, mely nem gyógyult be újra vérezni kezdett, most is szótlanul engedte át a fájdalmat.

Mozdulatlanul nézte a távozó idegent, könnyezve csengtek a fülében azok a szavak, amiket a másik mondott és bízott rá réges-régen: „Emlékezz arra, hogy nincsen más csak a szeretet. Mindig megtalálsz, mert a szereteten nem fog sem az idő, sem a felejtés. A szeretet mindig enged, hagy hibázni, tévedni, botlani, elesni, felállni és mindent, amit megérint, hagy kibontakozni, bármi legyen is az.”

Az emlékező hagyta nőni a távolságot, hagyta elmenni, a könnyei útja a hála útja lett, mert megértette, hogy szeretet a felejtést is hagyja, engedi megtörténni, mert a szeretetben lehet a másik valójában szabad. Az idegen vissza se nézve lassan eltűnt a távolban tovább keresve azt a választ, amivel be tudja tölteni azt a hiányt, amit magában hordoz.

Kincses Adrienn