Szép volt. Vitathatatlanul ragyogott a tömegben, kedves arc, csillogó mosoly. A szeme viszont nyughatatlanul keresett egy másik szempárt a tömegben. Hirtelen megtalálta a szempárt és már indult volna hozzá ragyogással az arcán, de a másik, ahogy meglátta elfordult tőle. A mosoly a szép arcon maradt, de hirtelen megfagyott. Elhomályosult a tekintete, amikor meglátta, hogy a másik, ahogy észrevette elindul a kijárat felé. A szemével követte a távolodó alakot, hátha visszafordul és rámosolyog. Hátha végre most ebben a pillanatban megtörik a távolság, hátha most ez az a pillanat, amikor a másik végre felvállalja, megmutatja és kifejezi mindazt, amit évek óta titkolnak és csak néha halk szavakban mernek elmondani egymásnak, de mások előtt is felvállalni már nem. Figyelte és várt, mint annyi éven át. Nézte, ahogy a másik kimagasodva a tömegből egyre gyorsabban halad kifelé, el tőle megint messzire. A másik ruganyos léptekkel, gondolkodás nélkül haladt a kijárat felé. A tömegben egy-egy pillanatra megállt a távolodó alak, hogy a vele szembe jövőt üdvözölje, és pár szót váltsanak. Amíg beszélt és mosolygott a körülötte lévőkre addig megállt, de a röpke beszélgetések után még erőteljesebben haladt a kijárat felé.

Homályos tekintettel csak figyelt és várt mozdulatlanul. Nem ment utána, nem szabad most utánamennie. Eleget követte már, nem tudja már jobban elmondani, megmutatni neki, hogy amitől elmenekül, amit évek óta titkolnak, valójában mindenhol és mindenben azt keresik. Ez a fájó hiány pedig csak akkor csillapodik, ha egymás közelében vannak, ha beszélnek egymással és tudnak egymásról. Tehetetlen volt már régóta és vergődött, mint egy csapdába esett kismadár. Évek alatt olyanná vált ebben a távolságtartó közelségben, mint egy kalitkába zárt madárka. Annyiszor próbált már kirepülni, elhagyni a börtönt, hogy már csak távoli emlék volt a szabadság. Minden próbálkozása, hogy kijusson a kalitkából, kudarccal végződött és már lassan abban is kételkedett, hogy valaha repült. Fogoly lett egy olyan börtönben, aminek a rácsait a félelem és a másiktól való távolság hozta létre. Nem tudott már repülni, de ki akart jutni a kalitkából, így a zárat a csőrével kezdte el rángatni. Viszont a zár a dühödt, kétségbeesett próbálkozásokra még jobban bezáródott. A távolságtartó közelségben összetörten és reményveszetten élt, azok között a rácsok között, amiket kezdett megszokni. Elfogadta, hogy ez maradt neki, élhetnek egymás mellett, de a másik és közte örökre megmarad ez a fel nem vállalt, ki nem mondott közelség. Nem lázadt többé és nem is próbált többet kijutni a otthonává vált börtönből.

Aztán megtörtént az a beszélgetés, ami újra reménnyel töltötte el és újra érezte azt, hogy szállni akar. A másik is érzi azt, amit ő, a másik is hiányolja, a másik is gondol rá, a másik is azt keresi mindenhol, azt hiányolja, amit egymásnak jelenthetnek, amit együtt élhetnek meg. A könnyekkel kísért vallomás kinyitotta a csapdát és percekre kitárult újra a világ. Aztán ahogy a könnyek és a percek elmúltak, újra fogoly lett a kalitkában. A beszélgetés után újra távolság lett köztük, teltek a napok, a hetek a másik nélkül. A kalitka falai most még erősebben szorították, még kisebb és sötétebb lett a hely körülötte. Nem értette, hogyha a másik is érzi, látja, amit ő, akkor miért menekül, mitől ijedt meg ismét.

Minden ijedtség, menekülés után a másik idővel újra felbukkant. Közeledett, de minden közeledés után még messzebb menekült, így a köztük lévő távolság valójában sosem csökkent. Mindent meg lehet szokni gondolta fájdalmas mosollyal az arcán, de érezte, hogy az élete többet ér ennél a bezárt várakozásnál. Érezte, hogy nem bírja tovább, nem tud többet várakozni a börtönében. Szabadnak született, nem teheti meg magával többé, hogy a bezárja magát egy olyan börtönben, amiből csak egy másik juttathatja ki. A másiknak nem lehet, nem adhat ekkorra hatalmat az élete felett, a másik csupán egy esendő ember, aki helyett senki sem dönthet. Ha nem mer szembenézni mindazzal amit, érez, helyette nem tehet semmit. Magáért viszont igen, magáért még tud tenni, még élhet és élni is akar szabadon.

Megfordult és már nem látta többé a távolodót. Levette a tekintetét a kijáratról, így észre tudta venni, hogy körülette is emberek vannak, akik percek óta kérdezik , de ezt eddig nem hallotta. Most eszmélt rá, hogy tőle kérdeznek, odafordult hozzájuk és válaszolt, majd kérdezett és újra kérdezett. A beszélgetés közben valami halk zörejt hallott, körbenézett, de nem látta a hang forrását. Felnézett és látta a tömeg felett szálló repülő kismadarat, aki halkan trillázott egy ismerős régi dallamot. Meghatódott, a könnyek lágyan, melegen felolvasztották az odafagyott mosolyt, a szép arc lassan újra élni kezdett.

Kincses Adrienn

By |2019-01-23T13:35:00+00:00január 23rd, 2019|Kultúra|