Izgatott volt mindig, amikor várta az ajtó nyílásának ismerős zaját és azokat a lépteket. Hallani vélte most is az ajtó nyílását, de a lépések nem jöttek. Kinézett és látta, hogy a szél játszik a kerítés rácsaival. A gondolataiba mélyedve ment vissza a lakásba. Körbenézett, ahogy újra belépett az előszobába, minden nap itt megy el, jön vissza, de ma valami más. Eszébe jutott még reggel valami, de annyi dolga volt, hogy nem törődött vele. Most viszont újra ott állt, ahol reggel az a szokatlan gondolat eszébe jutott. A gyerekeire gondolt akkor, hogy jönnek ma és még valami másra is, amit azóta elfelejtett.

A léptekről eszébe jutott, hogy milyen régen is volt, amikor a kezdeti bizonytalan lépéseiknél mellettük volt és vigyázott rájuk, nehogy elessenek vagy megsérüljenek. Talán ezer éve is volt, amikor idegesen figyelte, ahogy a kis lépéseik felgyorsultak és rohanni kezdtek a betonon, kergetőztek a kavicsos játszótereken. Vigyázott rájuk akkor is, amikor kis lábak néha lelassulva, néha nem akarva az iskola felé vették az irányt. Ott volt mellettük, amikor már nem kísérni kellett őket, hanem bátorítani, hogy kezdjék meg a saját lépteiket a jövendő életük felé. Aztán eljött az a pillanat is, amikor már nem kísérte őket, hanem csak meghallgatta őket. Figyelt rájuk, amikor arról számoltak be, hogy merre mentek, mit tapasztaltak és a tanácsát kérték. Aztán saját lábra álltak, saját otthont akartak és elköltöztek. Lehet, hogy elvitték a ruháikat és a dolgaikat, de mégis minden nap ott voltak vele.

Körbenézett a szobákban és látta őket. A falakon és a bútorokon lévő fotókról ők néztek vissza rá. A képeken megörökítettek minden olyan fontos pillanatot, ami egy-egy fontos lépésükről szólt. Minden nap elmegy a képek mellett, minden reggel látja őket a reggeli rohanás közben és este is ők fogadják, amikor fáradtan hazaér. Végignézett a fotókon és csak annyit érzett, hogy kimondhatatlanul büszke rájuk. Minden hibájukkal, tévedésükkel együtt kimondhatatlanul szereti őket. Végignézett elgondolkodva a képeken és emlékezett arra, hogy a fotókkal jelzett utakon együtt mentek végig. Sosem volt egyszerű, de együtt megcsinálták. Végignézve a megörökített pillanatokon tudta, hogy minden perce, minden áldozata és nehézsége megérte értük. Együtt haladtak végig mindenen, egymást hol így, hol úgy támogatva, de egymás kezét sosem elengedve. Elérzékenyült megint, ahogy újra egy-egy kedvenc pillanatképet megnézett. Kimondhatatlanul hálás volt értük.

Közben halkan kinyílt az ajtó és meghallotta a közeledő ismerős lépeteket. Gyorsan ellenőrizte újra az asztalt, a terítést és az ételt, mert mindennek tökéletesnek kell lenni, mire megérkeznek. A meleg üdvözlés után mindannyian leültek az asztalhoz. Az étel finom illata fogadta őket és most is, mint mindig a tökéletesen megterített asztal. Éhesen jöttek, így alig várták, hogy nekilássanak az eléjük készített fogásoknak. Hiányzott a gyerekeinek az a „fűszer”, amit csak az itt kapott ételekben éreztek, hiába keresték máshol. A „fűszer” felmelegítette őket, az ízek tökéletes kavalkádja feltöltötte őket és egymás szavába vágva kezdték el mesélni, hogy merre jártak, mi minden történt velük mióta legutóbb találkoztak.

Meghatódva és figyelmesen hallgatta őket. Örömmel mesélték, hogy elmentek olyan helyekre, utakra ahova még ő vitte őket kicsiként. Emlékek sorát idézték fel, hogy együtt milyen volt ott, mit néztek meg, mit csináltak akkor ott együtt és most ők évekkel később már önállóan. Az első alkalomkor, még fogta a kezüket és vigyázta a lépteiket, magyarázott nekik, most viszont magabiztosan mentek vissza és már ők fogták mások kezét.

Hirtelen eszébe jutott, amin reggel gondolkodott, hogy a kör bezárult. Ők vele szemben az asztalnál teljesen felnőttek. Folytonosság, ezt a szót kereste korábban, ahogy kimondta hangosan egy hiányzó mozaikdarab a helyére került benne. Azon gondolkodott a képeket nézegetve reggel, hogy vajon sikerült-e átadni, megmutatni azt, amit szeretett volna. Mindent, amit tudott megmutatott nekik, hogy a saját életüket tartalommal és álmokkal tudják megtölteni. Az asztalnál folyó beszélgetésből megértette, hogy átadta ezzel a kör bezárult. Meglátták, amit mutatni szeretett volna, már használják is, talán idővel ők is majd úgy viszik, adják tovább, harcolnak másokért, ahogy ő tette értük és velük.

Hatalmas melegség öntötte el és újra kimondhatatlanul büszke volt rájuk, csodálva nézte a lelkes felnőtt szempárokat, a kis léptek felnőtt gazdáit miközben meleg mosollyal az arcán leszedte az asztalról a terítékeket.

Kincses Adrienn