A szobában hirtelen hűvös lett, a nyitott ablakon át beáradt a tél hidege. A szobát korábban használók illatát a beáradó levegő elmosta és kitisztította a teret. Most már minden az újonnan érkezőkről szólt, akik leültek a nagy asztalhoz, egymással szemben. A szoba falai közötti beszélgetések két, egymással ellentétes oldalt képviselők közötti számonkérések formájában szoktak kibontakozni, amikor az egyik fél magyaráz, a másik fél pedig mindezt kétségbe vonja és tagadja. Most viszont egy szokatlan beszélgetés vette kezdetét a két ember között. Az idősebb, sokat látott tisztviselő a nyugdíjához közeledett és örömmel nyugtázta, hogy talán beszélgetőtársa talált a másikban.
A szokásos bevezető utáni beszélgetés meglepő módon indult. Az idősebb bemutatkozott és kiderült, hogy hat utónévvel ajándékozták meg a szülei. A hat névből kettő megegyezett a fiatalabb két utónevével. A nevek jelentése és mennyisége az idősebb származására utalt, arra a letűnt korra, amiben a neveknek és az előtte használt megnevezéseknek volt még jelentősége. Az idősebb mesélni kezdett a hat utónevéről, egy elmúlt korszakból átmentett szemléletről abban a korban, amikor az utónevek megfogyatkoztak és a jelentésük is eltűnt.
A hat név egy szokás a családban- kezdte a történetét- generációk hosszú sora óta. A szüleim, a családi hagyományok szerint nevezték el a gyerekeiket, a három testvérem és én is hat névvel kerültünk anyakönyvezésre. Ez a múltunkból áthozott örökségünk hivatalos formája. A nevek mennyiségén kívül, a nevek jelentése és azok viselése is emlékeztet minket arra, hogy honnan is jöttünk, kik és milyen emberek voltak részei a családunknak. A származásunkra emlékezés a legfontosabb kötelék, támasz és egyben iránymutatás is a mindennapjainkban.
A tisztviselő az ősz hajszálait elsimítva, mosolyogva két szót mondott ki: Méltósággal Élni. Ez a két szó van a hat név, azok viselése és jelentése mögött. Úgy tudunk méltósággal élni, ha emlékezünk arra, hogy a család tudja megadni a gyökereinket és azokat szem előtt tartva tudunk történelmi koroktól, körülményektől függetlenül emberként élni, dönteni és panaszkodás, hibáztatás nélkül merni továbbmenni. Csillogó szemmel magyarázta tovább, hogy a Méltósággal Élni az ő igazi öröksége. A múlt viharaiban a családhoz tartozó cím, vagyon eltűnt már, de az igazi örökségünket az aktuális rendszer képviselői nem tudták elvenni. El akarták azt pusztítani, de nem elpusztították, hanem inkább megerősítettek minket, újra értelmezésekre késztetettek, így tudjuk a sajátunknak tekinteni ezeket a múltból hozott szavakat. A Méltósággal Élni nem más, mint elfogadni azt, amit az élet hoz és ad. Mindenen emelt fővel végigmenni és olyan döntéseket hozni, amiben gondolkodó emberként a gyökereinket képviselve létezhetünk.
Tudja-folytatta a mondandóját felnézve a tisztviselő- a rendszerek jöttek, mentek és az emberek egyre kisebbek lettek, míg végül behódoltak mindennek. Ma a kisemberek világában élünk, ahol ismeretlen szinte minden, ami az önzőségen túlmutatna. Talán most a legnehezebb így élni, mivel mindent elhisznek, a feljelentések korában vagyunk most is és a felelős mindenért mindig valaki más. A kisemberek világában kicsi tettek és még kisebb nevek vannak. Ma mindezt kevesen értik, vagy érdekli őket, de nem ez számít. Lehet, hogy még kisebb lesz a világ, még kisebb korok és emberek jönnek, de az örökségeinket, amit a család adott, kötelességünk továbbadni.
Méltósággal élni, másokért tenni, a körülményeinket magunknak alakítani és emelt fővel végigmenni minden úton ez az, amit tovább adok most Magának is. Szokatlan módon és formában, de valamiért azt gondolom, hogy bár látszólag egymással szemben foglalunk helyet, de közös világban élünk és talán Maga is meglátja azt, amiről beszéltem.
A beszélgetés ezen része véget ért, a tisztviselő elővette a név nélküli bejelentő levelet és ismertette annak tartalmát. A rendhagyó kezdet után felvették a jegyzőkönyvet, az egyikük állított, a másik kérdezett és a tényeket keresték közösen. A hivatalos ügyet, ami miatt találkoztak gyorsan egymást meghallgatva lezárták, kezet fogtak és elköszöntek, mindketten tudták, hogy többé nem találkoznak.
A fiatalabb a beszélgetésre emlékezett, mikor kilépett az épületből egy jegyzőkönyvvel és egy örökséggel gazdagodva. Az utcára érve körülnézett és meglátta azt, amint az imént hallott, elszomorodott az egymásra dudáló és ordítozó emberek között. Méltósággal élni a kisemberek világában talán a legnehezebb abban a korban, amikor az ember saját magát teszi egyre kisebbé.
Akkor talán a kisemberekhez elegek a kicsi tettek és rámosolygott a vele szemben jövőre, meg az azután jövőre, előre engedte a rohanókat és valami megváltozott benne. Ami körülvette ugyanaz volt, de elkezdte érezni és érteni, hogy mit jelent a méltósággal élni abban a közös világban, ahol egyre kisebbek és kisebbek az emberek…

Kincses Adrienn

By |2019-01-07T14:04:20+00:00december 16th, 2018|Kultúra|