A Nő Arcai Egyesület céljai között szerepel azon Nőtársaink felkutatása, akik idővel eljutottak oda, hogy a munkájuk hivatásukká, alkotásukká formálódott.

Ezen apróból látogattunk el Nórival Bajára, Pestality Biankához és kérdeztük őt hivatásáról, ma már szenvedélyéről, hogy megmutassuk nektek is inspiráló példáját. Bianka 2012-ben szerezte meg diplomáját a Magyar Táncművészeti Főiskolán, de már tanulmányai alatt is folyamatosan foglalkozott mások „életútjának” táncon keresztül történő egyengetésével és ebben azóta sincs megállás: jelenleg több mint 700 tanítványa van, amellett, hogy tanulmányait tovább folytatja a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemen. Őt kérdeztük hivatásáról, munkájáról, mozgatórugójáról és nem utolsó sorban arról, hogy hogyan jutott idáig.

Nő Arcai Magazin (NM) : Mesélj egy kicsit arról, hogy hol tartasz most?

Pestality Bianka (PB) : Jelenleg kb. 750 tanítványom van, idén elértük, hogy szépen lassan az összes környező iskolában kötelező legyen a tánc, az 5. testnevelés órát váltottuk ki vele. Kb. 6 éves kortól érdemes a gyermeket beíratni társastáncra, ugyanis így elsős kora óta belenevelkedik abba, hogy szép testtartást használjon, hogy tánctartásba merjen állni, hogy a női-férfi kapcsolat kialakuljon és természetes legyen, hogy később ne fujjogjanak egymásra, hogy aztán a kamaszkor beköszöntével hirtelen változás hatására ne menjenek bele olyan dolgokba, amit később megbánnának. Emellett általános tapasztalat, hogy az osztályok a közös tánc által jobban összetartanak.

NM: Egyedül dolgozol, vagy esetleg van egy csapat is mögötted?

PB: Van, persze. Egyrészt Danubia Művészeti Iskolával, ahol pedagógusként dolgozom és az asszisztenseimmel dolgozom együtt, másrészt elnöke vagyok a Sundance Tánc Sport Egyesületnek. A két szervezet együttműködésével képezzük a gyerekeket, finanszírozzuk az oktatást, az eszközöket illetve mindent, ami a fejlődéshez szükséges.

NM: Hogy kezdted ezt az egészet? Honnan indultál?

PB: Gyerekként úszóversenyző voltam, de nagyon elkezdett fájni a hátam. Az orvos, akihez elmentünk azt mondta, hogy abba kell hagynom az úszást, mert attól fáj a hátam, így abbahagytam. Édesanyám barátnője aztán említette, hogy ők elmentek társastáncra, menjek velük én is. Na, az úszás után úgy éreztem magam a társastánctól, mint akit bebetonoztak. Nem szerettem az egészet, de Édesapám mindig leültetett a Savaria elé, hogy nézzem őket. Anyukám pedig minden héten kétszer kísért Bajára táncra, éjszaka buszoztunk haza, általános iskolásként nagyon nehéz időszak volt. Mindig is fiús gyerek voltam, nem érdekelt engem a tánc, soha nem akartam táncos lenni. Aztán az egyik bemutató után odajött hozzám egy öltönyös férfi, gratulált és azt mondta, hogy nagy szeretettel vár a versenyzők csapatában, mert szerinte annyira tehetséges vagyok. Ez akkor ott nagyon jól esett és onnantól fogva elkezdtem táncolni. Táncolok, azt hiszem 18 éve, miután nagyobb versenyeket is nyertünk a táncpartneremmel már akkor tudtam, hogy a Táncművészetire szeretnék járni. A mesterképzés elvégzése után Romániában kezdtem el tanulni a Színművészeti Egyetemen, ami ha minden jól megy, még két évemet veszi igénybe.

NM: Említed, hogy jelenleg több, mint 750 tanítványod van – az, hogy taníts, az hogy jött?

PB: Hát, valamiből meg kellett élni. Mert oké, hogy táncolunk, de az nagyon sok pénzbe kerül. A versenytánc az nem csak művészet, hanem sport is. Van nevezési díj, magánórák, egyedi, varratott ruhák. Sajnos a versenytánc nem olyan mértékben támogatott sport, hogy meg lehet belőle élni plusz bevételiforrás nélkül. Viszont, ha jó táncos szeretnél lenni szinte minden idődet elveszi az edzés, így elég komoly szervezést igényel minden napunk. Minden szempontból komoly befektetés versenytáncosnak lenni: egyrészről anyagilag, időben, másrészről pedig társadalmilag, egyáltalán nem mindegy, hogy nézünk ki, hogyan viselkedünk, kivel milyenek vagyunk.

Mivel semmihez nem értettem – általános iskola után kereskedelmi iskolában mentem itt Baján; van cukrász, pincér szakács, protokollügyintéző- rendezvényszervező végzettségem – amiből jelenleg szinte semmit nem használok – és dolgoznom muszáj volt: pincérkedni kezdtem. Aztán gyorsan rájöttem, hogy nem szeretném ezt a szakmát, táncos akarok lenni, még akkor is, ha a pincérkedéssel sokkal jobban tudtam volna keresni akkoriban. Eleinte magánórákat adtam, nagyon alacsony óradíjjal, azután pedig elkezdtem pedagógusként dolgozni, versenytáncosokkal, esküvői felkészítéssel foglalkozni. Ennek ellenére volt, hogy nyáron cukorrépát kapáltam, no nem azért mert bevételi forrás, hanem azért, hogy ne felejtsem el soha a pénz értékét…. és azt, hogy volt idő, amikor 300 forintért tartottam magánórát.

NM: Mondod, hogy tulajdonképpen kényszerből lettél tanár, de amit elmondasz, hogy mi mindent csinálsz, meg mekkora szerepet vállalsz a gyerekek életében, abból arra következtetek, hogy ez már túlmutat a kényszeren – valamit változott, de mi?

PB: Nem tudom, talán az, hogy megszerettem, hogy látom, hogy mi történik velük. Még ezt sosem fogalmaztam meg magamnak: látom a változást. Büszkén nézek egy tanítványomra, akinek pont most csináltam egy ajándékot a ballagására: és elkezdtem előkeresni a régi képeit. Ha a mostanit meg az akkorit egymás mellé teszem, akkor egy idegen azt hiheti, hogy két különböző lányról beszélünk. Tavaly volt egy kezdeményezésem is, amikor összegyűjtöttem és megmutattam az embereknek, hogy mennyit változtak a Sundance-ben a gyerekek, és hogy mivé váltak. Mindenki ledöbbent azon, hogy amikor elkezdett táncolni a kisgyerek, még bizonytalan volt a tartása, tekintete, mozgása és azután, hogy táncol, láthatunk egy nagyon komoly változást és képet róla, magabiztos, jó megjelenésű, igényes fiatal válik belőlük.

Azért is megéri tanítani, mert látom, hogy élvezik, amikor megtapsolják őket, hogy képesek összeszedni magukat, visszajön azáltal, hogy a közönség rájuk mosolyog. Gyakran unottan mennek egy-egy fellépésre, mondják: hogy „ persze, jó lesz”-. Ilyenkor mindig mondom nekik, hogy „Csinálj magadnak jókedvet, senki nem fog felvidítani egyik-percről a másikra egy fellépés előtt” és akkor összeszedik magukat beszélgetnek társaikkal.

Bianka 2015 óta folyamatosan azon dolgozik, hogy a tánc, mint a test és jellem formáló eszköze egyre népszerűsödjön a környezetében és azon túl is, azt hiszem inspiráló példa mindannyiunk számára: bármiben megtalálhatjuk a szenvedélyünket és a hivatásunkat, de nem adják ingyen és olykor nehézségekbe is ütközhetünk. Fontos, hogy ha akarunk valamit, ne adjuk fel, mindig menjünk tovább.

By |2018-05-26T14:10:57+00:00május 25th, 2018|Egyéb|