Szombati napom sötétedés utáni időszakát pihenősre szántam. A képzeletem meg volt hozzá: melegvizes zuhany áthűlt testemnek, forró tea, illatok, puha párna lelkemnek. Ritka az, amikor üres a ház, nem szól senki, nem szólok semmit. Csak nézek, hallgatok, gondolataimon ballagok.

És ennyi, kész, vége. A képzelet a helyén maradt. Hív a mama, gyerek fájlalja ezt meg azt, meg nyűgös is, rohanok, ölelem, hazaviszem. Ágyba dugom, köré, amit kér leszállítom. Elalélt kis testét gyógymódjaimmal ápolgatom.

A paplan alól pislog rám, szeme sarkában valami csillog, szája mosolyra görbül, amolyan engem biztatósra. Anyuci! – amíg a teát készítetted, elbeszélgettem a sejtjeimmel. Az egészségeseknek mondtam, hogy húzódjanak biztonságba, a fertőzötteknek meg, hogy haladjanak előre, menjenek ki belőlem.

Ha aznap este egymagam maradok, nem kapom meg a tíz évesem életbölcsességét. Egészen hálásan bújtam mellé és öleltem át minden sejtjével együtt.