Még az óracsörgés előtt kiugrott az ágyból. Kérdezem Tőle hová megy ilyen korán? Ma, Anyuci be akarok érni hamar az ügyeletbe. Kíváncsi vagyok, hogy milyen a többiek előtt ott lenni az iskolában. És Anyuci – megint hozzátette, nyomatékot adva mondókájának – ma egyedül megyek, nem kell kísérni. A szívem kiugrott a helyéből, a gyomrom összerándult és egy mozdulattal felültem az ágyban. Na de…. kezdtem volna, amikor már ölelt is és szeretgetett, kicsi fejét vállamra hajtva.

A reggeli teát kétségek közt ízesítettem. Párás szemmel, lehajtott fejjel, hogy ne vezesse félre gyengeségem, kikérdeztem első önálló útja előtt, hogy hogyan tervezi a menetelt.

Kijövök az udvarból, elfordulok jobbra, aztán három utcán át a közlekedési lámpáig, majd alagút…. sorolta és hozzátette ne aggódjak ez olyan útvonal, ahol mások is az iskolába tartanak. Na akkor mehetek? – kérte a végső választ. Érzelem ittasan úgy voltam vele, nem tudok tiszta fejjel dönteni, ránéztem a férjemre, aki bólintott, szemében a biztató válasszal, mehet. A cipő felhúzás előtt még egyszer megölelt Boldi. Akkor már nem bírtam tovább, elsírtam magam; úgy tűnik megérett egy újabb „kéz elengedésnek” az ideje.

Magamra maradtam az üres lakásban. Az ablakból figyeltem, ahogy kihajt kék kerékpárjával a kapun. Mikor eltűnt a látóhatárból a bizalom jutott eszembe. Előrébb való az, hogy bizalommal vagyok felé, mint hogy aggódó önzésemből fakadóan ne hagyjam az útját járni. Nehéz ügy ez, de minden leendő Anyukának javaslom kipróbálni!

By |2017-10-05T14:17:11+00:00október 9th, 2017|Családi kör|