A novellát írta: Kincses Adrienn

Ébredés
Az ősz nemcsak a lehulló színes levelekkel köszöntötte a világot, hanem a levélhullás és a nappalok sötétedése nyomán addig sohasem tapasztalt vihar söpört végig a Földön. Elemi erővel tombolt a természet, esővel, villámlással, mennydörgéssel, szelet és mindent beborító ködöt hozva a világra. A sűrű köd eltakarta a napot, a kék eget, és sötétséget hozott az élőkre. A sűrű sötétségen át se a nap, se a csillagok távoli fénye nem jutott át. Két nappal később a vihar elcsitult, a köd feloszlott, és hirtelen csend lett. Elhallgattak a telefonok, nem jártak az autók, kiürültek az utcák. Az irodaházakban kihúzott székek, félbehagyott prezentációk, és üres tárgyalók tanúskodtak csak arról, hogy valaha emberek dolgoztak ezekben a terekben, de a dolgukat már befejezni nem tudták.
A világra szakadt csendet egy halk, lassú ütemű dobogás kezdte megtörni, a dobogás erősödött, és hirtelen kinyílt egy szempár, amely az üres félhomályban nem látott semmit, csak a saját szívének ütemét hallotta. A sötét csendben a szempár a félhomályban észrevette a rámeredő többi szempárokat, meghallott más ütemű szívdobogásokat, és lassan páran ébredezni kezdtek a világra borult csendből. A vihar rideg csendet hozott, a sűrű köd pedig eltörölte az emlékeket és a csillagokat az égről. A félhomályban a szempárok mindent színtelennek, egyformának és kietlennek láttak.
Akik felébredtek a vihar után, nem tudták, hogy mi a nevük, nem emlékeztek arra, hogy kik ők, se arra, hogy mit keresnek, és azt sem értették, hogy mi az az erős késztetés bennük, hogy valamit keressenek. Tanácstalanul, kérdőn egymásra nézve keresték a szavakat, a kérdéseket, és azt, hogy miért furcsa nekik a mindent átható, rájuk szakadt csend. Nem értették, hogy miért szívszorító az üres utcákat, az elhagyott házakat látni, sem azt, hogy mi történt.
Az első mondatokat nagyon nehéz volt kimondaniuk, mivel a beszédet, a nyelvet is elfelejtették, de a „furcsa készetetésük”, hogy valahogyan ne csak nézzék egymást, hanem meg is tudják egymást szólítani, erősebb volt a feledésnél. Nagy nehezen, akadozó nyelvvel szavakká tudták formálni a felbukkanó gondolatokat. Az első nehezen kimondott szavakkal tompán törték meg az üres csendet.
Az első gondolatuk, amit ki tudtak mondani, egy kérdés volt: Mit keresünk itt, hol vagyunk és kik vagyunk?
Ami a feledés homályából elkezdett lassan körvonalazódni, hogy ők élnek, tudnak mozogni, kapnak levegőt, és hogy az elhagyott házakban olyanok lehettek, mint ők. Többen kellett lenniük azoknak, akik itt éltek, és nemcsak a házakban laktak, hanem betöltötték zajjal, beszéddel, énekkel, tánccal, munkával, játékkal és zsivajjal az ürességet. Elindultak a félhomályban, és végigjárták az utcákat, belestek az elhagyott házakba a nyomokat keresve, de nem találtak mást, mint félbehagyott ünnepi készülődés nyomait. A helyeken, ahol jártak, mindenhol feldíszített, előkészített asztalokat találtak, az utcákon pedig szanaszét hagyott dolgokat, ruhákat, cipőket, fényképeket, emberi nyomokat láttak a lehullott levelek alatt.

Első emlékek
A nagyobb házak kertjeiben és a lakásokban tököket is láttak félig kifaragva, de a faragóik nyomtalanul eltűntek, és a kezük nyomait viselő motívumok a tökökön félkészen várták az alkotások folytatását. A helyeken, ahol jártak, találtak egy visszatérő, és mindenhol felbukkanó mozzanatot, a készülődés nyomait, a kifaragott, vagy megmunkálás alatt álló tököket, melyeken a néhai faragók változatos motívumokat kezdtek el róni a növény húsába, bízva abban, hogy be is tudják fejezni. Az egyszínű szürke világban való ébredésük óta ez volt az egyetlen olyan ismerősnek tűnő nyom, amely a túlélők mindegyikének valahonnan ismerős volt, de nem tudták megmondani, hogy honnan.
Az egyikük meglátott egy íves, kacskaringós félkész díszítést az egyik elhagyott tökön, és elkezdte folytatni a kacskaringós, ismeretlenül is ismerős vonalak folytatását. A mozdulatok először nehezen mentek, de ahogy a vonalakból egybefüggő motívum kezdett kirajzolódni, az alkotót öröm töltötte el. A többiek, akik nézték társuk mozdulatait, szintén követték példáját, és ők is elkezdték a többi félbehagyott forma és motívum létrehozását a tökökön. Ahogyan a faragásban elmerültek, a mozdulatok szinte maguktól jöttek, egyszerre megértették, hogy be kell fejezniük a félbehagyott munkákat, a faragásokat, és a félkész motívumokat tovább kell folytatniuk.
Észrevették, hogy amint valamelyikük kifaragott egy tököt, egy villanásnyi fény gyulladt fel, amely áttörte a sötétszürke félhomályt, és a gomolygó, sűrű ködöt. Izgatottan folytatták a faragást, és minél több rajzolat tükrözte az igyekezetüket, a szürke ködöt áttörő fény annál erősebben ragyogott fel. Az utolsó befejezett tökdíszítés elkésztésével a távolinak látszó fény felragyogott, és egy csillag tűnt fel a sötét égen, majd halkan felcsendült egy messziről szóló dallam. Felálltak, és elindultak a fény felé, de ahogy kiléptek a házból, a fény és a csillag is eltűnt. Ahogy bementek, a fény újra felragyogott, arra emlékeztek mindannyian, hogy amikor együtt alkották a motívumokat, és faragták a kezük alatt lévő növényt, akkor tűnt fel a fény, és ragyogott fel a csillag. A fényt akarták látni, így arra gondoltak, hogy egy-egy kifaragott alkotással a kezükben lépnek ki a gomolygó ködbe. Ahogy kiléptek az alkotásaikat hordozva, a fény még erősebben felcsillant, és azt érezték, hogy hívja őket.
Sietős léptekkel, ébredésük óta az első alkalommal reménykedtek abban, hogy valamit találtak, és bár féltek, de siettek a tündöklő fényhez. Ahogy közeledtek a világossághoz, az egyre halványodott, és mire oda értek, ahonnan a fényt látták, már csak egy pislákoló kis lángot találtak, amely a léptek keltette zajra egyre kisebb és halványabb lett. A legbátrabb kitárta a karját, és megérintette a lángot, a láng az érintésre ismét felragyogott, az érintéstől erőre kapott, és melegséget adott annak, aki megérintette. A lángot ezután mindegyikük megérintette, amely minden érintéstől egyre nagyobb fényt és melegséget sugárzott.
A lángot körbeállták, amely ettől táncra kapott, és egy pillanatra a lángból egy kép tűnt elő: milliónyi kis fényt láttak, amely olyan kifaragott, feldíszített tökökből áradt, mint amilyen náluk is volt. Ebben a pillanatban felvillant egy közös emlékük, tudták már, hogy ezek lámpások, és azért faragták ki ezeket, hogy a fényt magukkal tudják vinni, és hogy világítsanak a sötétben.
A lángot mindegyikük megérintette, a láng melege felmelegítette a testüket, és a kezükben tartva óvatosan beletették a töklámpások belsejébe. A láng rögtön megtalálta a helyét az alkotásokban, és a lámpások felragyogva szinte életre keltek. A Túlélők a ködben, a lámpásokkal a kezükben körülnéztek, és észrevették, hogy a köd és a félhomály ritkább lett, és a távolból hívogató, fényeket vettek észre. Felnéztek az égre, és ott már két csillag ragyogott. A maguk mögött hagyott sötét házakból is meleg fény áradt feléjük. Az összes töklámpásból áradó fény összeért, áttörve a félhomályt.

Az Emlékezés helyén
A lámpások fényei utat mutattak, és a Túlélők továbbindultak a távolról felragyogó fények felé. A ragyogás felé haladva egyre inkább az az érzésük volt, hogy itt már mintha jártak volna, de csak kövek, keresztek, fejfák jutottak eszükbe, fényekre, ragyogásokra nem emlékeztek. Ahogy közeledtek a ragyogás forrása felé, egyre több faragott kő, virág, mécses és kereszt vette körbe őket. Minden kő mellett fejfa volt, melyeken felirat is volt.

Körülnéztek a fényt keresve, de a fényesség forrása nem a világító mécsesekből áradt, hanem egy félig kiásott gödör, és egy el nem készült sír mellől. Körbe – körbe jártak, és tanácstalanul néztek egymásra, mert nem tudták kitalálni, hogy hol is vannak, bár a hely ismerős volt mindenkinek. Közelebb mentek a félkész gödörhöz, és meglátták a fényesség forrását; egy sírfeliratból jött a ragyogás, amelyet nagy nehezen el tudtak végül olvasni: “Együtt az életben és együtt a halálban”
Ahogy a betűk gondolatokká és hangos szavakká formálódtak, és kimondták a feliraton szerepelő szöveget, a kövek körülöttük, és a sírok megmozdultak. A temetőben halvány alakok bukkantak fel, akik alig voltak észlelhetőek külön-külön, de ahogy a légies, átlátszó lények összeértek, halvány képek villantak fel a fényben: A képeken temetőben szomorkodó, fekete ruhába öltözött emberek bukkantak fel, akik könnyes szemekkel nézték, ahogy a béke helyén újabb test kerül örök nyugalomra. Rengeteg könny, fájdalom áradt a túlélőkről, és emlékek felidézése a békébe érkezőről. Látták, hogy a könnyes szemek, a gyászolók, a békébe érkezők olyanok voltak, mint ők. Ismerősnek tűnő szavak visszhangzottak halkan:

„Emlékezzetek az életre, a játékra, a nevetésre, az örömre, a szerelemre, mert az ember ezekből van. A halál csak egy átjáró egy másik világba. Ha keresitek a válaszokat, emlékezzetek arra, hogy kik vagytok, kik voltatok, és megtaláljátok azokat is, akiket kerestek.”
A képeket látva, és a halk suttogás nyomán valami ismét eszükbe jutott: az, hogy ez egy temető, és az is eszükbe jutott, hogy ide embereket temettek el, és emlékeztek arra is, hogy voltak olyan ünnepek, amikor a halálra emlékeztek. Ezen az ünnepen az emlékezés nem könnyes szomorúságot adott, hanem vidámságot, táncot, zenét. Ahogy beszéltek, lassan újabb és újabb emlékek villantak fel, és meglátták, hogy azok a helyek, az utcák, ahol jártak, tényleg tele voltak emberekkel. Sokan jártak az utcákon, a házakban családok laktak, a tereken kávéházak, éttermek, játszóterek voltak, ami tele volt gyerekzsivajjal. Emlékeztek arra is, hogy ők is részei voltak a zajos forgatagnak, nekik is volt munkájuk, családjuk, szeretteik, voltak szerelmesek, táncoltak, nevettek, de volt olyan is, hogy szomorkodtak. Meglátták, hogy az élet színes egyvelege a pillanatoknak, és ők mindennél jobban szerettek élni a színes egyvelegben.
Az emlékek forgatagában észrevették, hogy minden pillanatban emberek voltak velük, az emberek pedig éltek, ettek, nevettek, vacsoráztak, szórakozni jártak, megosztva egymással a mindennapok történéseit. Pillanatok sokasága pergett le előttük, melyek ünnepi asztalokról, gőzölgő meleg ételekről, napérlelte borokról, az érzékekkel játszó ételekről, és az ételt készítők főzés iránti szeretetéről szóltak, ahogy a szeretetük átszínezte az ételeket.

Voltak idők, amikor az asztalok körül ülők hálát adtak az ételért, a társaságért, a testet-lelket felemelő vacsorákért, és a közös étkezések varázsát adó vidám, meghitt percekért. Az emberek ünnepléseit, a nagy beszélgetéseket, az összetartozás varázsát a közös étkezések foglalták keretbe, mintha az ünnepek legszebb pillanatait az étkezések kötötték volna össze, teret adva a közelségnek.
Az emlékeken át meglátták, hogy milyen világ tűnt el, mennyi emberi érték veszett el, és még inkább tudni akarták, hogy hol vannak az emlékekben felbukkanó emberek. Könnyes szemmel felnéztek az égre, ahol most már több csillag ragyogott a sötétben.
A visszanyert emlékek megmutatták, hogy az, ami hiányzik nekik, és az, amit keresnek, azok az emberek, akikkel együtt voltak a szomorúság perceiben, és az örömteli pillanatokban egyaránt, akikkel együtt ettek, ittak, beszélgettek, nevettek, táncoltak. Mióta az emberek eltűntek, a színek és a fény is eltűnt a világból.

Szinte egyszerre tették fel a kérdéseiket:
Hol van a többi ember?Mit csinálnak? Hova mentek? Hogyan találjuk meg őket? És mi miért vagyunk itt?
Rájöttek, hogy ők vissza akarják hozni az embereket a világba, és az életbe. Ezért vannak hát itt, és ezért van ez a furcsa késztetésük a keresésre. Meg kell találniuk a többieket, és vissza kell hozniuk őket a világba! De vajon hol vannak a többiek, és hogyan találjuk meg őket? Mit tehetünk?– kérdezték a képeket mutató halványodó alakoktól. A halványodó, összefonódott alakok kezdtek eltűnni a szemük elöl, de még egy utolsó, alig hallható útmutatást suttogtak az Emlékezőknek:
„Az élet folyamatosságát az emlékezés köti össze az emberben, és ez az, ami színeket, mélységet ad az emlékeknek, és megmutatja az értékeket az életben. Az emberek, akiket kerestek, elvesztek az emlékek között, ők folyamatosan a múltban élnek, miközben nem látják azt, hogy a jelenben mi történik, mi veszi őket körül, így két világ között rekedtek. Az emlékekhez való ragaszkodás megtöri az emlékezés erejét, azt az erőt, amiben a veszteség szomorúsága megtisztulhat az öröm könnyeivel, így tűntek el a színek az életből, mert az élők az emlékekhez görcsösen ragaszkodtak.
Akiket ti kerestek, még nem haltak meg, de két világ között rekedtek, mert a múltban élnek folyamatosan. Ők se nem élők, se nem halottak; átkozottak, mert az élet és halál közötti átjáróban ragadtak. A két világ kapui azonban zárva és rejtve vannak az óvatlan tekintetek előtt, így nem látjátok egymást. Halloween éjszakáján van csak esélyetek látni egymást, mert ekkor találkozik a múlt a jelennel, és ezen az egyetlen napon a világokat elválasztó kapu egy röpke pillanatra kinyílik.

Ha az élők találkozni akarnak az élőhalottakkal, akkor ezen az éjjelen láthatják meg őket a két világ közötti átjáróban. Aki a múltban él, az elveszett lélek, mivel a jelent nem látja, számára az nem is létezik, így ha a világot betöltő csendet újra nevetéssel, színekkel, örömmel és elő emberrel akarjátok megtölteni, nemcsak a többieket kell megtalálnotok, hanem meglátni egymást emberként, és emberként megtalálni azt is, aki őrzi a kapukat a világok között.
Az Őrzőt is a múltban találjátok, de a múltban élők nem látják, mivel mindenki magát ismeri fel benne, azt tükrözi vissza, ami valójában a keresőben benne van. Így a múltban élők csak a múltat látják meg benne, az élők pedig csak a hatását érzékelik. Az Őrzőt nem láthatjátok ti sem, csak a jelenlétét érzékelhetitek, mert ahol ott van, a színek és a fények felizzanak, így meglátni és megtalálni is csak akkor tudjátok, ha az ember újra meglátja a fényt és a színeket. Az átjáróban a két világ találkozik, így az Őrzőben is egyszerre látjátok meg a halált és az életet.

Ha a világok Őrzőjét az átjáróban meglátjátok teljes valójában, akkor a világok közötti átjáró megmozdul. Visszatérni, és újra alkotással betölteni a csendet csak a többiekkel együtt tudjátok megtenni, így először az embert keressétek meg, és az ember találja meg az Őrzőt. Visszatérni az életbe pedig csak úgy tudtok, ha olyat tesztek együtt emberként Halloween éjszakáján, amivel az ürességet meg akarjátok tölteni. Emlékezzetek, hogy csak annyi időtök van, amíg a világok közötti kapu mozgásban van, ha az bezáródik, az ember örökre eltűnik az életből, és az Emlékezők is ott ragadnak az átjáróban örökre!
Az utolsó mondatnál a ragyogás és a jelenés eltűnt, némaság borult a temetőre, a lámpásaik pislákoltak, de fenn az égen a csillagok felragyogtak.

Többiek
Együtt voltak az Emlékezők, és kezdtek értelmet nyerni lassan a dolgok körülöttük, és bennük. Az, hogy a többieket hogyan találják meg a két világ között, még mindig kérdés volt számukra, de abban biztosak voltak, hogy meg kell találniuk az elveszetteket, hogy újra élettel, színekkel, tánccal, örömmel teljen meg a csend.

“Együtt az életben és együtt halálban”- Ismételték mindannyian a mondatot újra és újra, hogy megtalálják a következő lépést, hogy hogyan tovább, és mit tehetnek. Keresték ebben a mondatban az erőt, hogy nekiinduljanak az átjáró megkeresésének, mert az Emlékezők rájöttek arra, hogy az egyetlen esélyüket jelentő éjszakájukat töltik. Csak most van nyitva az átjáró, és csak egyetlen esélyük van, amit ha elvesztenek, örökre ember nélküli csend lesz a világon.

“Együtt az életben és együtt halálban”- Újra és újra elismételték, és egyszerre az együtt kimondott szavakra a kegyelet és az emlékezés helyén felbukkant egy másik zaj is, ami nem nevetéssel és örömmel töltötte be a csendet, hanem veszekedéssel, szirénázó rendőrautókkal, tüntetésekkel, katasztrófákkal. Szinte visszhangzottak a rájuk szakadt, türelmetlenül kimondott, foghíjasan odavetett mondatok hangjai. Hirtelen a zokogás, a hibáztatás, az önzőség szavai töltötték be egyre erőteljesebben a temető békéjét. Először távolról nézték ezt a világot, majd ők is belekerültek a felkavaró zűrzavarba.

A zűrzavarban és káoszban meglátták a többieket: a két világ között ragadtak, akik hibát hibára halmozva szenvednek a zsúfolt rohanásban, kiabálnak, veszekednek és rettegnek a holnaptól, félnek egymástól, mert ítélkeznek egymás felett. Írásban, e-mail-en üzengetnek egymásnak, körülnézve ellenségeket látnak, és pusztítják a másik félholtat, marakodnak a félelem hatására, és az Emlékezők számára világossá vált, hogy az átjáróban ragadt ember valóban átváltozott és elveszett.
A bőrük, a testük átalakult, nem bírják a fényt, a szemük, hajuk, kezük és lábuk oszladozik, a gerincük görnyedt, félholt szörnyeteggé változtatta őket a félelem, a pusztítás és a rettegés. Félholtakként, elátkozott lidércekként a sötétségben járnak, és minden pillanatuk ismétlődik, örökké szenvednek, de nem látják azt, hogy a sötétségben vakon és szörnyekként bolyonganak egy-egy kiválasztott emlékhez görcsösen ragaszkodva.

Az Emlékezők már tudták, hogy a sötétségben ott van a másik oldal is, amit viszont a sötétben élők nem vesznek észre, mert arra már nem akarnak emlékezni. A félholtak is képesek emlékezni, de nem akarnak, pedig az emlékeikben ott vannak még a nevetés hangjai, az öröm pillanatai, a játék élvezete, a zene és a tánc szeretete, amit ismertek addig, amíg éltek. Az átjáróban a félholtak elátkozott teremtényekként a sötétség foglyai. Az Emlékezők látták a félelmet, a saját félelmeik is megelevenedtek, de azzal nem törődve elindultak a félholtakért.

Ember
Az Emlékezők látták, hallották és érzékelték a félholtak világát, de ők nem voltak ennek a világnak a részei, a félholtak nem látták őket, sem azt, hogy mivé váltak. A félelmüket, a szenvedésüket érezték, de a hangjuk nem hallatszódott át a rettegés zűrzavarán, és nem jutott át a félelem emelte falakon. Alászálltak, hogy lássák, hol van az ember, de nem tudtak az emberrel beszélni, nem találták meg azt a félholtakban. Kétségbeestek, megijedtek, mert nem tudták, hogy mit tegyenek úgy, hogy se nem látják, se nem hallják őket a félholtak. Együtt az életben-együtt a halálban- ismételték újra és újra a jelen igazságát, és hogy erőt merítsenek a szavakból, de hiába volt minden igyekezet, az ember rejtve maradt a halottakban.

Az Emlékezők döntöttek, magukra öltötték a félholtak formáját, és az eseményeiken, az ismétlődő szokásaikon keresztül akarták megszólítani a szívüket, ami az egyetlen emberi részük volt. Egy dolog maradt még bennük halványan a néhai emberből, az pedig a csapat, a csapatverseny és a küzdelem. A küzdelem valódi értelmét már nem látták, csak győzni akartak egymást eltiporva, de valamire még emlékeztek, mert hiába voltak málló halottak, a csapatversenyben felbukkanó emlékek, az egymásért való küzdelem érzése még mindig elevenen élt bennük a halálban is.

Megszólítani a szívűket és elérni őket, azt látták az Emlékezők, hogy az ember időn átívelő örökségén keresztül, a régi olimpiák hagyományain és küzdelmeivel lehet talán. Kihívták őket, küzdöttek velük és ellenük, de értük mindenáron. Legyőzték őket, vagy ők győztek, az Emlékezőknek nem ez számított, hanem az, hogy az élőhalottakban újra felragyogjon a küzdelem fénye, a láng melegítse fel és járja át a merev, görcsös testeket, azt a lángot és tűzet mutatták nekik, ami az olimpiai lángot is éltre hívta, és az időkön, századokon át az ember emlékezetben élő maradt.
A küzdelem heve, a verseny izgalma, az együtt való küzdelemben a láng a két világ között is felizzott. Az ember szíve halkan és lassan elkezdett dobogni a félholt testekben, és az olimpiai láng eszméje átjárta a zűrzavar világát, hatására a szívek együtt kezdtek el dobogni. Nem volt már különbség az Emlékezők és a félholtak között, az Ember nevetve, új izzással, reménnyel telve, és a színekre emlékezve minden kérdés, további késlekedés nélkül haza akart jutni, és otthon akart lenni újra az életben.

Hazafelé
Az Ember hazaindult, az egy ütemre dobogó szívét követve, már emlékezett a fényre, a színekre, a zenére, a táncra és a nevetésre. Az élet iránti vágyuktól vezérelve a világot újra akarták alkotni, mozgással, tánccal, akarták újra hallani a különböző hangokból összeálló dallamot, akarták a testüket, lelküket átjáró tánc erejét és újra érezni akarták a nap sugarait, látni a kék eget és a csillagos éjszakát. Izgatottan tették meg az otthon felé vezető első lépéseket, de először is meg kellett találniuk az útmutatás alapján az átjáró Őrzőjét, így felidézték a hazafelé vezető út lépéseit:
„Az Őrzőt a múltban találják, és csak az átjáróban tudják meglátni, mégpedig csak abban az egy pillanatban, amikor a két világ közötti kapu megmozdul. Az Őrző jelenlétében a színek és a fények felizzanak, így meglátni és megtalálni csak azok tudják, akik látják a fényt és a színeket. Csak akkor jutnak haza, ha emlékeznek a fényre és a színekre, és emberként keresik.”
Elindult hát az Ember a sötétben, bízva abban, hogy megtalálja a kiutat, közben azon gondolkodott, hogy az emlékekhez való görcsös erőlködés és ragaszkodás miatt kezdett el félni, és emiatt jutott az Ember az átjáróba.
„Az Őrző a múltat mutatja azoknak, akik a múltban élnek” – ismételte – „az élők sem látják meg őt, hanem csak a hatását látják a fényben, a színekben. Hogyan lehet ezek alapján megtalálni az Őrzőt?”
Ha az Embert a múlt terhe nyomja, és ha az emlékezés helyett az emlékeihez ragaszkodik, akkor nem engedi el a múltját, és a múlt terhei miatt itt ragad örökre az átkozottak földjén, úgy, hogy örökre, minden pillanatban az átjárót keresi- a hangos gondolat kimondása után hirtelen újra csend lett, és elemi erővel szakadt fel az Ember első csilingelős nevetése… és …az első örömkönnyek.
A nevetés nyomán színes fények izzottak fel, és a szív dobogásának ütemére, botladozó tánclépésekkel töltötte meg az ürességet először az Ember.

Otthon:
Az éjszakai csillagos eget lassan felváltotta a reggel halvány fényének beköszönte, az utcák lassan megteltek mozgással, zsivajjal, és az utcák visszahangozták a sietős léptek zaját. Egy szempár kinyílt, és rácsodálkozott a kék égre, az izzással teli őszi levelekre, milyen szépek az ősz színei…a száj pedig elmosolyodott…

 

By |2018-01-17T17:50:35+00:00október 31st, 2017|Kultúra|