Honnan is indul a történet?

Onnan, mikor egy 5 éves kislány belép egy terembe, ahol sok másik gyermek lélekkel együtt van.

Együtt vannak a mozgás égisze alatt, nevezzük most táncnak.

Telnek az évek, a gyermek táncol és fejlődik.

Majd egyre inkább azt veszi észre, nem lenne máshol.

Felnövünk. Az élet nem viccel velünk sem. Az első pillanattól kezdve együtt vagyunk. Nem akarunk okosak lenni, jobbak a másiknál. Együtt akarunk lenni.

Majd ismét az élet és még kevésbé viccel, de elválnak útjaink.

A saját medrében mindenki küzd a határaival, gondolataival és mondhatjuk úgy, mintáival. A kislányból immáron nő lesz.

A nő otthont teremt, életet ad és óvja azt. Azonban mindvégig ott van benne az a kislány, aki először belépett a terembe.

A minap ennek lehettem szemtanúja avagy érzéstársa.

A kislányok, akik immáron nővé váltak arról beszéltek, mit is jelent ez.

Akik már korábban gyermeket szültek, arról meséltek. Aki éppen most szült, arról beszélt. Aki még szülés előtt áll, kecsesen hasát simogatva figyel. A többi figyelem, ahonnan a szeretet árad csak ott van. Szépen lassan gyűltünk össze és arra kaptam fel a fejem, hogy mi nők csak úgy vagyunk.

Senki nem mondta, hogy ezt csináljuk és hogy nekünk ez most mennyire jó.

A kislányok, akik anno a terembe léptek – most nőként egy helyre gyűltek és megosztották magukból a nőt.

Arcon vágott a pillanat felismerése…. ha több ilyen hely lenne a világon és ebben a pillanatban mások is ugyanezt csinálják már megérte!

Nincs veszve minden, ha képesek vagyunk beszélni egymással.

Nem kell ehhez vörös sátor, sem népviselet, sem vallás.
A nő erősíti a másik nőt.

Ez láthatatlan és mégis létezik. Hiszem…

  Kiss Karolina tollából

By |2018-01-17T17:50:36+00:00szeptember 5th, 2017|Útközben|