Nehéz, most nehéz megszólalni.
Látható arcomat nem keresi senki.
Az ablak körül tapogatnak, keresnek,
félénken ujja nyomai az üvegen peregnek.
Kékes ködbe lehelem, amit érzek,
fagyossá vált szívek között élek.
Vággyal fekszem és vággyal kelek,
míg testem éjjelente nyög, hogy beteg.
Titkok őrét a kulcsai közt keresem,
sötétre festett arcok között a nevét lihegem.
Lógnak az aranyos fémek az elfeledett padláson,
puha réteget vet a por egy kopott ládikón.
Lesöpröm, hogy fellobban pora a tetejéről,
izzó kilincsek pattannak le a fedeléről.
Felnyílik a doboz, megnyílik a fénye,
a titokkal magával ragad a mindenség gyönyörűsége.
Elgyengül a test, megtörik az anyag,
félként egy egésszé tettem magamat.

By |2018-01-17T17:50:36+00:00július 31st, 2017|Kultúra|