„Csak egy civil vagyok, aki szeret játszani”- Interjú Trokán Nórával

fotó: Cseke Dorka

Trokán Nóra a fiatal magyar színészgeneráció egyik legkiemelkedőbb művésze, a színjátszás mellett énekel, és fotózik. Jelenlegi tervei és legmeghatározóbb szerepei mellett azt is megtudhattuk, hogy honnan merít és mi inspirálja az alkotásban. 

Körmendi Nóra: Nagyon sok interjú készült veled, ahol a származásodról és a „színész szülők gyermeke” kérdést számtalanszor körbejártátok. Én egy másik oldalról közelítenék, mégpedig onnan, hogy – ha csak a saját ismeretségi körömet nézem – rengeteg nőt szólítasz meg a természetességeddel és a művészeteddel, legyen az egy színházi szerep, egy tárlatvezetés vagy éppen a különleges fotóid. Mi az, ami Téged inspirál?

Trokán Nóra: Ezt még tényleg nem kérdezték meg, végre(nevet). Jó kérdés, igazából nem tudatosan történik ez nálam, mindig valami elkap, valami olyan hangulat, ötlet, amire nagyon rá tudok pörögni, legyen az akár egy bútorfelújítás  vagy egy fotó téma. Szerencsésnek gondolom magam, mert ezek úgy történnek velem; nem az van, hogy le kell üljek, hogy végiggondoljam mit kezdjek az életemmel, hanem annyira szerteágazó a figyelmem, ami bevonz a lehető legkülönfélébb dolgokat, amik elkezdenek érdekelni.

K.N.: Van olyan nő, aki inspirál Téged?

T.N.: Az édesanyám nagyon jó példa, ő egy percet sem veszteget el az életéből; nincs egy olyan pillanata, amit ne hasznosan vagy úgy töltene, hogy valami újat kitaláljon, megtanuljon. Ezt tökéletesen mutatja, hogy a próbák közti szünetben sem tétlen és csak a telefonját nyomkodja, hanem például a múltkor vett pár méter kötelet és videóról megtanult egy újfajta kötőféket csomózni.  Tőle is és édesapámtól is ezt a példát láttam. Annyira kevés idő van itt a földön, hogy az embernek magának kell megtalálnia mi az ami érdekli, amin tovább tud menni.

K.N.: A fotózás is ez a vonal?

T.N.: Igen, abszolút.  Érdekelt a fotózás, éreztem, hogy bennem van és odaálltam, elkezdtem csinálni. A képeket mások is látták, tetszett nekik, jöttek a munkák és így tovább. De nagyon sokszor van az, hogy valamit meglátok, kitalálok, hogy meg akarom csinálni és addig megyek, amíg meg nem csinálom. Örülök, hogy ha ez inspirálja az embereket; mert hiszem azt, hogy mindenkinek magában kell megtalálnia azt, amire ő született. Ezért vagyok szerencsés, mert viszonylag hamar megtaláltam az életemben, hogy számodra mi az.

K.N.: Nagyon izgalmas az a dolog, hogy itt van egy tehetséges művész, aki a fotói által bepillantást enged abba a világba, amit lát és érzékel. Ez sokkal többet árul el az emberről, mint egy-egy bulvárhír, csak szem kell hozzá.

fotó: Cseke Dorka

T.N.: Ez sokkal inkább intuitív, mint tudatos dolog. Mostanában is rengeteg kép készült, amit még nem osztottam meg a nyilvánossággal. Érdekessége, hogy szinte mindet a telefonommal csináltam, utazás közben. Most voltam Cannes-ban idén; van egy jótékonysági rendezvény, évről- évre a világ top leggazdagabb embereit hívják meg erre. Lényege, hogy vacsorára lehet licitálni és a befolyó összeget AIDS kutatásra fordítják. Az ember csak azt látja, hogy ott vannak azok a szép ruhák, a hatalmas fényűzés és mindennek van egy olyan máza, hogy ha az ember nézi a fényképeket itt a Bartók Béla úton, akkor azt kívánja bárcsak ott lehetne. Aztán amikor az ember testközelben- de kívülről- látja mindezt, ijesztő az egésznek a realitása: átszabott arcok, túlsúlyos milliárdosok… Szerettem volna megfogni ezt az eseményt, hogy nekem mit mutat.

K.N.: Neked mindez mit mutatott?

T.N.: Elképesztő magányosságot. Visszás az egész, mert jótékonyság, miközben hihetetlen összegek mennek el az eseményre. Jöttek- mentek a szálloda tereiben a nagy ruháikban, néha megálltak, beszélgettek, de iszonyú üresség volt az egészben. Azt akartam megmutatni, hogy az ember hiába látja a képeken a csillogást, valami teljesen más van a valóságban. De ezt nyilván az ember csak akkor látja, ha már ott van.

K.N.: A Cannes-i filmfesztivállal is ez a helyzet?

T.N.: Most már harmadik éve van szerencsém kimenni és részt venni a fesztiválon. Az egészben az a nagy dolog, hogy az alkotókkal lehet megnézni filmeket; az, hogy leterítenek oda egy vörös anyagot és végigmégy rajta, az már valahol abszurd egy idő után. De az emberben ott van, hogy bárcsak egyszer végigmehetnék rajta, és amikor ott  vagy, akkor lehull a máz, mindamellett, hogy először én is nagyon izgultam; most azért izgultam, hogy a David Lynch ott áll melletted tíz méterre és együtt fogod vele megnézni a Twin Peaks-t. Persze más az, ha filmed van a fesztiválon és úgy mész végig ott, én csupán, mint mezei néző voltam jelen.

K.N.: Tehát magában az alkotásban és a művészetben látod az értéket és nem a ráhúzott mázban.

T.N.: Igen, hatalmas dolog szakmabeliként ott lenni. Bár azt érzékelem azért eléggé eltolódott a hangsúly a filmekről a modellek és milliárdos befektetők felé, de akkor, amikor bent ülünk kétezren a moziteremben, és várjuk, hogy elkezdődjön egy film, az szól igazán a szakma ünnepléséről.

K.N.: Ahogy mesélsz, beugrik egy mondat, amit Édesanyád, Papadimitriu Athina nyilatkozott még sok évvel ezelőtt, hogy ő a lótrágyából ugrik a flitterbe, utalva arra, hogy a színház és a színészet az a hivatása, de ezenkívül van más is, imádja az állatokat, rengeteget dolgozik velük és két lábbal a földön él.

T.N.: Igen, erre én is élénken emlékszem… nekem is sokszor eszembe jut magamról! Apum oldalán is hasonlót tapasztaltam, ő is egy nagyon józan ember; a Szomszédok idején – igaz sokkal finomabb verziója volt a sztárságnak, még bulvár sehol nem volt- nem tudott úgy elmenni valahova, hogy ne ismerték volna fel.  Mi akkor nevettünk a tesómmal és számoltuk, hogy hány „sz” betűt hallunk, hogy ez is felismerte, az is felismerte. Hozzászoktunk, de nem volt terhes abból a szempontból, hogy még nem volt fotós, meg bulvár magazinok. Annyira normális maradt, miközben rendkívül elkötelezett és alázatos a szakmája iránt, közben pedig egy hétköznapi hapsi, aki horgászik a Balatonon.Nagyon büszke és hálás vagyok mindkettőjüknek, hogy ezt a szemléletet kaptam, mert mindennek ez az alapja.

fotó: Cseke Dorka

K.N.: Egyfajta egyensúlyról beszélsz?

T.N.: Igen, e nélkül nem lenne nehéz a mai világban eltévedni és elveszteni a fonalat. Nagyon fontos, hogy az ember visszataláljon a természetbe, az otthonába. Szeretek utazni, szeretek otthon lenni…én civil vagyok!(nevet) Mindig ezen szoktam nevetni, hogy én egy olyan színésznő vagyok, aki egyébkét civil csak szeret játszani: néha belerakja a lábát abba, hogy ő művésznő, de egyébként már ott sincs. De természetesen a színpad az más!

K.N.: Ez miben nyilvánul meg?

T.N.: Két próba között a színházban nem a büfééletet erősítem, hanem kimegyek lovagolni vagy kutyát sétáltatni vagy a régi barátaimmal lenni.

K.N.: Ez a mentalitásod segít abban, hogy jobban bele tudj bújni a színpadon egy másik ember bőrébe? Mert az, hogy valami készen van a színpadon és a néző azt látja, az nem ott kezdődik, egy elképesztően hosszú folyamat előzi meg. Voltak olyan szerepeid, amik szélsőséges és nehéz szerepek, -például egy prostituált (Kút) vagy egy morfiumfüggő anya, (Hosszú út az éjszakába) – ekkor rengeteg dolgot dolgoz fel az ember.

T.N.: Persze, szokták is mondani, hogy a színpad a legjobb pszichológus. Nekem számtalanszor volt olyan, hogy benne voltam egy helyzetben, amiben kellőképpen szenvedtem és a színházban egy nagyon hasonló jelenetet kellett játszanom. És az, amikor a színpadon az ember ezt igazán ki tudja magából adni, jól átmossa, akkor az nagyon jó terápia. Persze bele lehet abba csúszni,  hogy az ember túltolja, nekem is volt olyan, hogy annyira használtam azt az állapotot, amibe voltam, hogy teljesen lenulláztam magam a végére. Ezt is kordában kell tartani, hogy az ember jól kiadja magából, de utána tudja elengedni. De való igaz, semmit nem lehet megúszni érzelmileg és nem is érdemes.

K.N.: Volt olyan, amikor egy szerep közben értettél meg valamit saját magadból?

T.N.: Amikor az ember egy szerepet sokat játszik, akkor mondatok vagy pillanatok sokszor csak a tizedik vagy huszadik előadás után teljesen máshogy jönnek ki, mint addig és ráeszmélek, hogy ez mit jelent akár az én életemben is. Eszenyi Enikő mondta egyszer a III. Richard próbái alatt, hogy mekkora mázlim van, hogy az össze olyan női szerepet eljátszom sorban egymás után, ráadásul az ország egyik legjobb rendezőjével- Zsótér Sándorral- ami tulajdonképpen a nagy női vágyott szerepek. visszagondolva ez nagyon nagy dolog, de közben, amikor az ember csinálja, akkor nem gondolhat arra, hogy „úristen a Phédrát próbálom és ez a Phédra!”, hanem akkor próbálok megformálni egy nőt, aki szerelmes a mostohafiába és éppen készül meghalni.

K.N.: Hasonlóan nagy szerep volt a Hosszú út az éjszakába is.

T.N.: Igen, ott sem kezdhettem el azon gondolkodni, hogy nekem most egy 60 éves morfinfüggő anyát kell eljátszanom, amit már Ruttkai Éva is eljátszott, hanem bíztam és hallgattam a rendezőmre, Zsótér Sándorra, aki azt mondta ezt én fogom megcsinálni és egyszer csak ott álltam… szerintem az egyik legszebb előadás volt, amit közösen csináltunk, nagyon szerettem.

Hagyj üzenetet

Támogasd az Egyesületet

Ha tetszik a munkánk, kérünk, hogy támogass minket egy csésze kávé vagy csokor virág árával!

Csésze kávé

450 Ft

Csokor virág

2500 Ft