Boldog voltam és felszabadult. Hogy mitől lett ez? Attól, hogy két kezem munkáját, fáradtságot nem sajnálva létrehoztam egy nőtársammal valamit. Nem nagy dolog. De mégis. Mert azelőtt ilyet még nem csináltam. Minden tekintetben új volt számomra; annyi tudnivaló volt csak, hogy egy rendezvény helyszínnek megadott dátumra hogyan is kell kinéznie. Ment az agyalás, majd következett az utánajárás, a beszerzés és a végrehajtás. Mindeközben folyamatos egyeztetés, megbeszélés, egymás formába öltött gondolatainak értelmezése, az elképzelések közelítése. És végül meglett. Álltunk Nórival és – magam részéről könnyes szemmel – néztem a művünkre. Arra gondoltam közben, hogy azoknak, akik a rendezvényre jönnek alap lesz, hogy amúgy ez itt van, hogy úgy néz ki az egész helyszín, ahogy ki kell néznie, pofásan, ízlésesen, elegánsan – sajtótájékoztatóra megfelelően. Alap lesz és senki nem gondol bele, hogy mi munka van mögötte.
No, de nem is baj ez, elég ha én tudom. Mert végül is kérem, ez nekem jelenti a legtöbbet. Azért, amiért kopott a körmöm, én becsülhetem a legjobban. Eszembe jut jó anyám és apám intelme még a kis kori önmagamhoz: „majd megtudod, ha a te körmöd kopik érte”. Hát ez is értelmet nyert.
Hogy jön ide a szemkáprázás? Bő lére eredt a bevezetőm, de hogy értse a kedves olvasó muszáj voltam kifejteni, mitől is voltam olyan eufórikus, amikor a Városligetben fentebb írt művelet után hazafelé tekertem. Emelkedett hangulatomat tovább emelte a hűs kellemes tavaszi este, a fák friss illata…. tovább nem folytatnám, mert giccsbe hajló lesz.
Veszem a kanyart a lebontott Közlekedési múzeumnál, ráhajtok a Herminára. Áll egy alak a megállóban. Mit keres itt egy kommandós? – kérdem teljes megrökönyödésemben, kizökkenve a madarat lehet röptetni velem állapotomból. Marcona alkat, terepszínű kabátban. Amíg közelebb nem gurulok a kérdőjelek sokasodnak a homlokomon.
És akkor mellé érek. Egy középkorú férfi áll, drapp ballonban, rajta árnyékot vetve a falevelek az esti utcafényben. Hoppá! – gondoltam, és elmosolyodtam káprázatomon.
Hát ide meg hogyan keveredtem? Miért pont kommandós? És hogy került a kommandós gondolata az agyamba? Most akkor a világot látom, vagy az agyam vetül ki folyvást, amerre járok?
Mennyi kérdés. Mondd, hogy Nálad is van ilyen kedves olvasóm! (és nem én bolondultam meg…) A jelenségről eszembe jut Jean-Pierre Jeunet kislány Amelie-je, amint nyuszi- és macifelhőt fotóz a kék égen újdonsült fényképezőjével. Minden bizonnyal ez a jelenet sem véletlen…