A nő szépsége – önmagán keresztül

Mi nők, tudjuk, hogy mi a divat. Tudjuk, hogy mi áll jól nekünk, de legalábbis van már róla némi tapasztalatunk, vannak rossz emlékeink is félresikerült toalettekről és vannak kedvenc ruháink, amiben a nekünk titkon vagy nyíltan legkedvesebbek észrevették és megdicsérték a szépségünket. Tudjuk, hogy mi szexi, vannak férfi-bűvölő praktikáink. Legalábbis ebben bízunk. Tudjuk méregetni egymást az utcán, látjuk ha a másik nőnek “szemtelenül” jól áll valami és azt is, ha nagyon nem. Féltékenységünkben volt már hogy kinevettünk egy mások nőt vagy lekicsinyeltük egymást. Vagy magunkat lekicsinyelve rajongunk mások alakjáért vagy öltözködési stílusáért. 
Van, hogy még ma is anyával vásárolunk, és csak ő láthatja a prototípust az öltöző tükörben, vagy, nem engedjük már anyát nélkülünk ruhát venni magának. Bennünk nőkben, ott az igény a csinos külsőre. A ruhák, a táskák és a cipők ebben fontos kellékek. 
Gyerekkorunkban nem volt még ezekben különösebb bőség odahaza, egyikőnknek sem a barátnőkkel. Mi megtaláltuk a bőség módját és újrahasznosítottuk egymás között a darabjainkat, fiatal tinikorunk óta. Ez a lassan hagyománnyá növekvő szokásunk csak erősödött az eleddig gyermektelen húszas- és kora-harmincas éveink során, ahogy saját keresetünktől némileg megrészegülve és az egyre inkább fogyasztóivá váló társadalomban sodródva, sok-sok színes darabot halmoztunk fel a gardróbban címlaplány-külső reményében. Ezek a mi ruhabörzéink.

Egyik alkalommal, mikor elég hosszú idő elteltével először hódoltunk újra közös szenvedélyünknek, felfigyeltem valamire. Több zsáknyi ruha gyűlt már össze – nagy vállalkozás volt összejönni egy délutánra, hogy a teljes mennyiséget “feldolgozzuk”. Nekikezdtünk, és egyenként és egyénenként próbálgattuk a darabokat. Különböző méretek voltak, mint hogy nem vagyunk a barátnőkkel egyformák, és különböző színvilágok és stílusjegyek kavalkádja ömlött kifelé a zsákokból. A kora húszas évek varázsánál egy új darab láttán, már picit öregebbek vagyunk, nem ruhák mániákus begyűjtéséért jöttünk össze, valahogy a hagyomány és a humor is mozgatta ezeket az alkalmakat. És mégis, rendületlenül túrtuk a zsákokat és próbálgattuk magunkat, mintha keresnénk valamit, túlmenően az újnak ható használt göncökön. Először mindenki magának túrkált, de aztán beláttuk, hogy a hatékonyság az idő előrehaladtával egyre fontosabb szempont. Ekkor jött, hogy válogassuk aszerint a ruhákat, hogy melyik “ritás”, melyik “zitás”, és melyik “hajnalkás”.

Ez óriási löketet adott a folyamatnak. Meglepően hatékonnyá váltunk, mert mindegyikőnkről meglepően hamar eldüntötte a másik kettő, hogy neki melyik darab fog jól állni. A biztonság kedvéért persze konkrétan felpróbálásra került a szóban-forgó darab, ekkor az illetékes kettes-tanács rövid tanácskozás után mondta ki a verdiktet: “nem, ez nem neked lesz jó, egy fél számmal nagyobb kéne, elmegy, de sosem fogod felvenni, mert épp egy fél számmal nagyobb kéne”. Vagy, “igen, mondtam, hogy ez menni fog az arcodhoz ez a szín, ezt hordjad majd”. És így tovább.
Közben lassan letisztult, hogy mindhárom lány idomaira vannak megfelelő darabok és mindhárom lány bőréhez tartozik egy-egy megfelelő árnyalat bármely színből. Sokáig próbáltunk, csere-beréltünk, variáltunk, a kettes-tanácsok már szinte futószalagon hozták hatékony döntéseiket, megdolgoztunk egymással. És, nagyon úgy tűnt, egymásnak könnyebben adjuk át a tudást a szépségről, mint saját magunkak.
Ismertük egymás szépségét, és erre ott, ebben a közös munkában derült fény.
És úgy tűnt, hogy a szépség, amit egymásban ismertünk, egymás számára nyilvánvaló volt, csak nekünk saját magunknak nem. Lehet, hogy épp ezért méricskéljük egymást az utcán mi nők? Mi van akkor, ha a nők szépsége tényleg csak egymás tükrében látható igazán? Ha nők egymás közti figyelmében nő, erősödik? És ez jelenti azt, hogy belülről fakad? Hogy kifelé nézegetve, méricskélve, egyedül, magában, elkülönülten, nem létezik –  nem számít.
Jobban belegondolva, az egész történet onnan indul, hogy mindig tisztes távolságból, félszeg pillantásokkal, féltékenyen sunyorogva egymásra, de folyamatosan méricskéljük egymást. Ezt elfojtva, szégyellve, csak a félelem marad, hogy nem vagyunk elég jók, mert nem vagyunk elég szépek. Pedig, ha mélyebbre nézünk és őszintén vizsgáljuk magunkat és ezt a jelenséget, azt találhatjuk, hogy az igény, hogy kifejezzük a nőt, annak szépségét, ott van belül, feszít és így vagy úgy utat tör magának, és egy másik nőt tesz meg tárgyává – aki lehet épp saját magunk, vagy saját magunk és egy másik nő kíméletlenül összehasonlítva. Így észre sem vesszük, hogy ez valami közös bennünk, és ha már az, miért nem együtt törekszünk kibontani ezt az igényt?
A hosszú órákat felölelő ruhabörze után fáradtan és csapzottan tértem haza. A párom, akivel amúgy “nézeteltérős” korszakunkat éltük, (amire én nagyobb utánajárás híján azt az értelmes magyarázatot találtam, hogy bizonyára nem tetszem neki igazán külsőre..) azzal fogadott, hogy – mit csináltatok a lányokkal? – Bármit csináltatok, tegyétek gyakrabban! – Hogyhogy, kérdeztem. – Azért, mert bármi is volt az, ma este gyönyörű vagy! – hangzott a válasz. Elgondolkoztam, leültem egyedül a hálószobában. Tudtam, hogy nem a külsőmről beszél, a sminkem rég elfolyt, és kicsit meg is izzadtam. Gondolkoztam, felidéztem a történteket. Hiányozni kezdtek a lányok.
– Hogy mit csináltunk? – kezdtem megfogalmazni a választ a páromnak – Órákon át figyeltem rájuk, és ők is rám. És közös volt, amin ügyködtünk: önmagán keresztül megmutatni egymásnak a nő szépségét. Megfogalmazva, hogy mi is történt, elöntött a hála és halkan pityeregtem egy jódarabig.
Vajon mi történne, ha többen, többször figyelnénk egymásra, akár órákon át, azzal a szándékkal, hogy mindegyikőnk tapasztalja a nő szépségét?
Vagy csak egyszerűen, a Nőt.
– Pintér Blanka
By | 2018-01-17T17:50:38+00:00 2017. 5. 3. |Categories: Útközben|Tags: , , , , , |1 hozzászólás

Hagyj üzenetet

Támogasd az Egyesületet

Ha tetszik a munkánk, kérünk, hogy támogass minket egy csésze kávé vagy csokor virág árával!

Csésze kávé

450 Ft

Csokor virág

2500 Ft