Az nem lehet, hogy ne vegyek tudomást a világ történéseiről. Körbevesz, én pedig nem vagyok strucc. Amúgy meg a strucc is előbb-utóbb kihúzza fejét a földből, és akkor újra ott lesz a világ körülötte.
Azért indítok ezzel, mert hajlamos vagyok távol tartani magam a hírektől, amik a világ eseményeit mutatják be. Sokszor nem tényként vagy pusztán információként kezelem azokat, hogy tájékozott legyek, hanem érzelmi kérdést csinálok belőlük. Hagyom, hogy meghatározzanak és a megindultság nem mindig kellemes. Így aztán a közönyös háttérbe vonulok, amiről azért idővel felismerem, nem jut be semmi, zárt, biztonságosnak vélt világomban vagyok.
Majd veszem a fáradtságot és kimerészkedek. Végül is én döntöm el, hogy mit és hol olvasok. És meghatódva tapasztalom, hogy érdemes hírportálokon pásztázni. Mert csodákra lehet bukkanni.
Így jártam a közelmúltban, amikor az Abcúg filmjére bukkantam.

Van néhány nő valahol Magyarország szerényebb szegletében…
Ezek a nők nehéz körülmények között élnek. Nem volt soha olyan lehetőségük tanulni, mint például nekem, aki gimnáziumban és felsőoktatásban lehettem gondtalan diák. Ők nemhogy egyetemre nem járhattak, de a nyolc osztályos iskolát sem tudták elvégezni.
Ezek a nők dolgoznak és gyermeket nevelnek. És döntöttek. Döntöttek arról, hogy nem akarnak áldozatok lenni, hanem maguk akarják a sorsukat irányítani. Így a munka és család mellett több évtizednyi kihagyás után visszaültek az iskolapadba, hogy önkéntes segítők támogatásával lerakják a 8 osztályos vizsgákat és befejezzék elemi tanulmányaikat. Rájöttek ugyanis, hogy márpedig van tovább.
Ahhoz, hogy álmaikat elérjék tenniük kell. Néha erőn felül, néha kényelmetlenül. Az egyéni küzdelmük meghozta eredményét a vizsgák sikerültek.
Ezek a nők, mint a gyerekek, úgy örültek saját sikerüknek és sikerüket megkönnyeztem.

Nekem mára így lettek ŐK példaképek.

By |2018-01-17T17:50:39+00:00április 3rd, 2017|Egyéb|