Dombtetőn üldögél a bús király,
magányosan csak a saját fejében vájkál.
Titkokat őriz vörösre zárt szája,
hajnalként virrad benne a szerelem zárja.

Kopogtatnak kilincsre zárt ajtaján,
ujjaikról hullik le a nesztelen magány,
kérdéseket énekelnek a magános térben,
a király elalszik rá fáradtan és mérgen.

Álmában zavarja a külvilág zaja,
hogy dalaival fáradt nyugalmát zaklatja.
Hogy mások írják meg álmának történetét,
felzaklatják meghittnek vélt életét.

Rendet rakott ő már rég a fejében,
rendjét számolgatta rég megélt éveiben,
fejébe zárta a világ minden csendjét,
híve abban, hogy a csend elhozza a békét.

De az ujjak nem értik a csendet, és nem értik a békét.