16409056_1482338898443456_1803224054_oEddig nem gondoltam, hogy ez a szín tényleg létezik. Mármint persze, persze láttam már, manapság divatos. Tudod arról a neonosan rikító narancs és rózsaszín árnyalatról beszélek. Láttad te is, nem?

Ezzel a színnel találkoztam a mai Naplementén, a Ban Tai parton. Igen, nagybetű illeti, mert valami olyat hordozott magában, ami bennem méltóvá teszi rá.

Apálykor a Koh Phangan sziget dél-nyugati oldalán egy keskeny homokpad emelkedik ki a vízből. Este hat körül a környező üdülő helyekről elkezdenek jönni az emberek a természetes hídhoz. Párok andolognak, baráti társaságok fotózkodnak, van, aki szőnyeget tesz maga alá, elhelyezkedik meditációra. Van, aki csak áll és néz. Mint én.

Siettem, hogy odaérjek a homokpadra. De ahogy közeledtem lassultak a lépteim, majd a látványtól leszögeződtem, tovább nem mozdultam. Csak a Napot akartam figyelni. A körülöttem lévők is mind megálltak.
Könnyek gurultak az arcomon. Nem hiszem el – kattogott a fejemben a gondolat – hogy ilyen gyönyörűséget látok. Lélegzetem bent tartottam, de az izzó narancs korong ettől még gyorsan mozgott, egyre lejjebb kúszott az égen.
Hopp és ennyi volt. A felhők satírozott hatású színei utaltak már csak a Napra.

Ballagtam vissza a bungalónkba és belül zakatoltam a meghatódottságtól. A Nap ereje reggeltől eddig a pillanatig a testemet érte. Az este beálltával lelkemet is megérintette.

Varázslat nem történt, ez mindennap ott van, ráadásul mindenhol mindenkinek.