family-game-588908_960_7202016. október 18-án a Nő Arcai Kávéház szervezésében létrejött esten a Nő és a játék kapcsolatát jártuk körbe; játszottunk, beszélgettünk. Többször felmerült az a kérdés, hogy vajon mi a játék az ember életében? Vajon mi okozza azt, hogy gyerekkorban rengeteget játszunk, még a fűszál és a falevél is képes királlyá és katonává, vagy éppen hercegnővé válni a kezeink között, később azonban ezt a képességünket elveszítjük, vagy jó mélyre eltemetjük magunkban.

Az emberi mióta világ a világ, játszik. Az internetet és néhány könyvet böngészve eljutottam addig, hogy a játék végigkíséri az emberiség életét. Nagyon sokféle játékkal találkozhattunk az életünk során, végignézve a saját életemet is rengeteg féle, fajta játékot játszottam. Vannak azok a játékok, amihez semmire nincs szükség, csak társakra. Talán a legtöbbünk emlékében él még az “Adj király katonát” , a “Fogócska”, a “Bújócska”, “Bújj, bújj zöld ág” és társai. Vannak olyan játékok, amelyekhez szükségünk van valami eszközre is: “Ugróiskola”, a “Gumizás”. Ezekben a játékokban közösnek azt találtam, hogy mindegyik valamilyen módon, játékosan a koordinációt, a figyelmet,  a testet fejleszti.

Gyermekkoromban rengeteget barchóbáztunk az unokatestvéreimmel vasárnap reggelente, mikor felébredtünk, esténként “Amerikából jöttünk” de szerettük a rafinált találós kérdéseket is. Ezek a játékok a gondolkodásmódot, talán az agy képességeit fejlesztik, észrevétlen.

Aztán ott vannak a társasjátékok; táblás játékok mint például a “Malom”, a “Ki nevet a végén” esetleg a “Gazdálkodj okosan” és még sorolhatnám. Ezekben a játékokban is tanulunk – leginkább figyelmet, szabályokat és éppen azt az üzenetet amit a játék közvetít. Utólag azt gondolom a gazdálkodj okosan nem feltétlen gazdálkodni, sokkal inkább türelemre tanított meg, mert hát voltak azok a bizonyos szerencsekártyák, meg a fekete mező… :)

A beszélgetés során és most újra átgondolva is azt a következtetést tudom megfogalmazni, hogy a játék az élet része; egy olyan formája a tanulásnak, amelyben észre sem vesszük, hogy tanulunk.

Adódik a kérdés – felnőttként miért játszunk olyan keveset? Többféle válasz is lehetséges; a szüleinket kémlelve child-1864718_1280megállapítottuk, hogy a felnőtt embernek nincs ideje játszani, az a gyerekeknek való, így nekünk sincs időnk, butaságnak tartjuk stb. Azonban ha a játék a az emberi fejlődés egyik lehetséges eszköze, akkor felnőttként miért is nem élünk vele?

Elhittük, hogy ha felnövünk, már készen vagyunk; nem is kell tovább fejlődnünk, vagy ha fejleszteni szeretnénk magunkat az csak nagyon komolyan, kínkeserves percek által lehetséges? Vagy csak félreértettünk valamit és azért felejtettünk el játszani? :)

A válasz valószínűleg mindenkinél egyéni, sőt biztosan nagyon sokan vannak, akik nem felejtették el ezt és képesek önfeledten átadni magukat a játék örömének. Akik így élnek, azt hiszem jó úton járnak, akik pedig háttérbe szorítottuk ezt a dolgot, lehet, hogy elővehetnénk újra egy dobozt és kirakhatnánk a családi asztalra; játékra hívni a legifjabbat és a legidősebbet is – megfigyelve, annak hatásait magunkra, a gondolkodásunkra.