pexels-photoGyerekekkel rajzoltunk, énekeltünk egyik délután. Miután a foglalkozásnak vége lett, kicsit még velük maradtam játszani – gondoltam eddig együtt dolgoztunk, úgyhogy akár játszhatunk is egyet közösen. Ahogy beléptem az udvarról az épületbe egy kis kéz érintette meg a jobb kezem, majd egy másik a bal kezem. Először csak egy-két kis manó volt mellettem, a következő pillanatban már  koszorút alkottak körülöttem a gyerkőcök és nevettek. Aztán amikor az egyikük kitalálta, hogy ebből már elég, inkább menjünk kirakózni, már húzott is magával a terem másik végébe, ahol a kirakósok voltak. Nem tudta eldönteni melyiket válassza, így mellé ültem, hogy megnézzem mégis mi okozza a fejtörést.

Gondolkodás nélkül öleltek, rángattak ide-oda – és ugyanezt tették egymással is. Az első döbbenetet követte a másik. Mégis miért volt annyira meglepő a helyzet? A választ nem azonnal találtam meg, hanem később, amikor a metrón utaztam hazafelé. Kicsit hideg volt, titkon még örültem is, amikor közel álltak hozzám az emberek, mert melegítettük egymást – mikor az egyik bácsi véletlen megbotlott és belém kapaszkodott; majd egy zavart – “Bocsásson meg Hölgyem!” – mondat hagyta el a száját, miközben szemlesütve odébb állt. Pár perccel később véletlen megérintettem egy másik ember kezét, amikor egyszerre értünk a jegykezelő géphez. Ekkor az én számat hagyta el a következő –  “Jajj, ne haragudjon!”. És megértettem. Kicsit nevettem is magamon, hogy úgy kérek bocsánatot egy véletlen érintésért, mintha elgáncsoltam volna, vagy széttéptem volna a kedvenc könyvét, de legalábbis valami hasonló katasztrofális eseményt idéztem volna elő. :)

Azt hiszem gyerekként teljesen természetes, hogy kifejezzük ami bennünk van. Akkoriban annyira nem tudunk még “viselkedni”, nem vagyunk teljesen tisztában azzal, mit szabad és mit nem. Felnőttként viszont már sokkal jobban fel vagyunk készülve; elég néhány kiabálás, vagy hangos szó, és megtanuljuk egy életre, hogy egymáshoz érni veszélyes, de legalábbis udvariatlan – azért bocsánatot kell kérni. Nem gondoltam volna, hogy ekkora a szakadék egy gyermek és egy felnőtt között. Vajon mi miatt alakult ez így? Minden esetben tényleg bocsánatot kellene kérnünk ha egymáshoz érünk? Vagy ez a reakció már automatikusa fut bennünk és elnézést kérünk ha kell, ha nem – abból biztos nem lesz baj alapon.

Különbséget teszünk idegen, közeli ismerős, családtag, rokon között, és idővel lehet elfelejtjük, vagy még sosem gondolkodtunk azon, hogy minden embertársunk lehetett volna a gyermekkori játszópajtásunk. 

By |2018-01-17T17:50:47+00:00január 13th, 2017|Egyéb|