angel-1146361Szenteste előtt pár nappal csörög a telefon. Nagymamát kórházba vitték, elesett, csontja törött. A milyensütitsütök típusú gondolatok súlyukat vesztették hirtelen. Mindent félredobva pattanunk a vonatra. Kórterembe futás, ahol az ablak melletti ágyon fekszik Mamika. Pici, halovány teste elveszik a fehérségben. Már jön is az ápoló, készíti elő a műtétre. Néhány percet kapunk. Nyugtatjuk, ő miattunk aggódik. Ígérjük, hogy megvárjuk. Fogjuk a kezét, rövidre vágott, vékony hajszálait simítjuk homlokán. Mosolyog. Kijelenti, hogy ő egy hős. Cinkos arckifejezéssel elárulja, hogy nagyon igyekezett a sebész keze alatt.

Másnap viccelődik és gyermeki ártatlansággal beismeri, hogy zöldeket beszél. Egész nap olyan izgatott állapotban van, mintha csak az esküvőjére készülne. Valami nagy dolog előtt áll. Búcsúzáskor teljes erejével szorítja kezemet, nem engedi el. Szavakkal nem mondja, de mozdulataival kérlel, könyörög. Arcán pánikszerű félelem jelenik meg.

Nem találkoztam még a halállal, mégis elsőre felismertem. Mamika megérezte. Tudta, hogy ott van már a szobában. Elfogta a rettegés, hogy egyedül marad vele kettesben. Élni szeretett. A kórházból való távozásunk előtt az utolsó szava felénk, hogy szeretlek. Integetett. Akik ismerték mindig azt mondták róla, hogy áldott lélek. Nem tudom mit jelent pontosan a jóság, de belőle áradt. Lehetett érzékelni körülötte egyfajta nyugalmat. A szeretet szülöttje úgy hiszem.

A következő napon már máshol járt. Emlékei sűrű erdejében jött-ment mindenfelé. Rendet rakott magában. Elfáradt a munkában. Estére megpihent, csak ziháló mellkasa árulta el. Lassan csendesedett. Az ágya köré gyűltünk, halkan figyeltük őt, miközben a kezét már megfogta a halál és vezette az úton. Nem siettek, inkább andalogtak. Komótosan haladtak előre. Nem lehetett már megfordulni, letérni. Egyszercsak megérkeztek. Minden olyan üressé vált egy pontba sűrűsödve. Pár óra múlva karácsony napja, a szeretet ünnepe. Mamika így ünnepelt.

A haláltól félünk egész életünkben. Mindent megteszünk azért, hogy ne találkozzunk vele. Pedig a halál maga nem is félelmetes. A félelmet az kelti, hogy számunkra teljesen ismeretlen és kiszámíthatatlan. Az rémiszt meg valójában, hogy nem tudjuk kontrollálni, kicsúszik az irányítás a kezünk közül. Talán ha feladnánk neki magunkat, más lenne az élet is. Lehet akkor élnénk igazán, ha a halált is magunkba engednénk, nem pedig távol tartanánk és úgy csinálnánk mintha nem létezne.

Pötyögök a laptop felett, kinézek a konyhaablakon. A lakàs melletti folyosón a szomszéd néni lassú léptekkel szinte csoszogva halad el. Alacsony termete, görnyedt hàta, arcànak vonàsai Mamikàra emlékeztetnek. A szemem sarkàban gyűlnek a könnyek, közben mosolygok. Hiszem azt, hogy törékeny lelke békésen pihen valahol.

 – Gajdács Réka