piano-1082062_1280Az Időn és téren át írásom nem a képzelet szüleménye, és mikor ezt megírtam, arra jöttem rá, hogy a legszebb történeteket a valóság írja.
A novella egy megtörtént eset alapján készült. Az a templom létezik, ahogy a lány, a fiú és a zongora is. A kedves dallam pedig a Daru madár fenn az égen, és igen, létezett egykor a zongorás nagymama is.
A történethez nem tettem hozzá semmit, és nem is vettem el belőle. Csak leírtam, ami akkor és ott megtörtént, mert egy pillanatra ráláttam a szépségére.
Aztán azon tűnődtem, hogy ezt a történetet az élet írta, ahogy megannyi másikat. Sokszor irigyeltem és csodáltam a hősnőket filmekben és regények lapjain, míg rá nem jöttem, hogy mind azok vagyunk. Az élet írja a történetünket, felkínál lehetőségeket, amikre lehet igent és nemet mondani. Sokszor nem is tudatosul, hogy valójában folyamatos casting van. Lehetőségek válogatnak közülünk, és lehetőségek között válogatunk. Írjuk a forgatókönyvet, néha mások is beleírnak sorokat. Játsszuk a szerepeket, vannak közös jelenetek, hol édesebbek, hol keserűbbek. Gyűjtjük a tapasztalásokat és írjuk egyik fejezetet a másik után, és észre sem vesszük.
Vannak fejezetek, miket inkább néha kitörölnék, míg később rájövök, hogy a hatodik fejezet nélkül nem született volna meg a tizenhatodik.
Időről-időre újabb fejezetek végére érek, de hogy a végén mivé kerekedik a történet, azt nem tudhatom.
Elég, ha azt tudom, hogy minden pillanatban a történetemet írom, ahogy te is, most is, ahogy olvasod ezeket a sorokat. Elég, ha emlékeztetem magam arra, hogy amikor épp azt gondolom, hogy velem semmi nem történik, és olyan egyforma minden, az nem lehet igaz. Minden napomban ott a lehetőség arra, hogy úgy tekintsek a percekre, mint egy üres lapra, melyre írhatok bármit, vagy legalább is írhatok. Minden nap van zongora. Ha keresem, megtalálom.
Ha a nap végén mégis arra jutok, hogy ma nem volt „zongorás történet”, akkor hagytam, hogy kicsorduljon egy újabb nap a kezeim közül anélkül, hogy egy cseppjét felfoghattam volna. Kár érte.

 – Kürti Nóri