Teljesen egyedül volt, tartott hazafelé az üres és kietlen lakásba. Arra már rájött, hogy nem a helyekkel volt gond, ahová éppen elment, hanem benne honolt üresség, azt vitte magával mindenhova. Megtört benne valami, amikor elhagyta a régi életét; más sem volt benne csak értetlenség, önvád és önsajnálat.

Aztán meghallott egy zenét. Egy nő énekelt, de úgy, olyan húrokat pengetett meg szívében minden dallam, szó és hang, hogy már zokogott is. Sírt egyre csak sírt és könnyebb lett mindattól, amit addig cipelt. Kutatott az énekes után, megtalálta a könyvét, amit azután, hogy a kezébe vett, le sem tett. Nem értette magát, mi ez a hirtelen jött rajongás? Miután megvizsgálta magában a történést és a hirtelen megszínesedett életet, rájött, hogy kapott egy segítséget, egy kis fonalat, ami meglátott a nagy szürkeségben, ami mentén hajlandó volt elindulni és kimozdítani magát önnönmaga okozta apátiájából.

Elolvasta a könyvet- sírt, nevetett- hallgatta a zenéket és hagyta, hogy újra érezzen; hiába fájt, hiába volt szívfacsaró, mégis kiút volt a közöny börtönéből, ahová önként bevonult. Ez még csak a kezdet… érezte, de már valami… a lehetőség, hogy újra lehet kezdeni, hisz még él… és dönthet, hogy hogyan.

Akkor inkább Szabadon…