Két hete zárt térben bóklásimg_20161016_102808ztunk egyik teremről a másikra és ámultunk, hogy melyik szál hova fut, melyik kulcs mit vagy kit nyithat. Aztán megint Szentendrén találtam magam és el sem tudtam volna képzelni, hogy az Emlékeső kiállítást a szervezők kivigyék a Főtérre.
Történt ugyanis, hogy rétesért indultunk, utunk pedig átvezetett a város központján. Messziről piroslott valami, azt hittem a szemem káprázik az októberi napsütésben. Egy tábla igazította helyre érzékeimet, alkotásra hívott fel.
Na, ne – ujjongtam kezeimet arcomhoz kapva – ez nagyon jó! És már kerestem is egy kósza, gazdátlan gombolyagot. Álltam egy darabig és néztem a szálak rengetegét; majd döntöttem. Egyik oldalról a másikra vezetem át a piros fonalat. Mindenemet megmozgatta a művelet: figyeltem, hogy hogyan kössek, merre kössek. Figyeltem hol sűrű, hol ritkább a szövés. Hajlongtam jobbra, balra, volt guggolás, bújj-bújj zöldág, limbo hintó. img_20161016_102907Közben a szemem sarkából láttam a többi érdeklődő, olykor tétova turistát és olyan érzésem volt, hogy mindegy, hogy nem ismerjük egymást, valami közöset csinálunk és ettől már is a szívemben vannak.
Miután átértem a „túlpartra”, megálltam a sokaság előtt. Csak néztem a megannyi fonalszálat. Kuszának tűntek. Olyan volt az egész, mintha egy piros káosz lenne.
Belegondoltam; nem káosz az. Az emlékek szálai. Megannyi van belőlük. Hol keresztezik egymást, hol egymás mellett futnak úgy, hogy össze sem érnek. Elkezdődnek valahol és végződnek valahogy.
Kibogozni is annyi lehet, mint megszőni?