13551148_10209885092554114_209180334_nSzerencsésnek mondhatom magam, mert mostmár évek óta nagyon kedves barátomnak tudhatom Kraszkó Zitát, akinek a nevét oly sokszor hallhatjuk mostanában: Balatoni nyár, Hepp! Színház, rendezés, szinkronizálás, festés, írás és még ki tudja hány arca van Zitának.
Egy fantasztikus helyen, a budai Marangonában beszélgettünk az életről, arról, hogy mi inspirálja őt a hétköznapokban és a munkájában. Mit jelent számára az improvizáció, az improvizációs színház.

Kraszkó Zita: Fontos, hogy halljam a belső hangomat, és itt Budapesten ez elég nehéz, mert nagy a csatornazaj. Szeretem ezt a várost, de szeretek elmenekülni is innen. Kell egy hely, ahova el tudok vonulni és elnémulnak az igazi- és a belső zajok is, és arra tudjak figyelni, hogy bennem mi a késztetés. Ahogy az ember idősödik és egyre több mindent tapasztal, sokszor elfárad, és olyan dolgokban, amikben még 20 éve meglátta a lelkesítő erőt, abban most már nem biztos. Rengeteg a képi inger, az információ, és ez mindenkire hat; ezért van az, hogy a huszonéves emberek teljes közönnyel fordulnak a világ felé. Ez ellen próbálunk tenni játékosan a Hepp!-pel. Szembe megyünk a közönnyel és a félelemmel.

Körmendi Nóra: Mi az, amit értéknek tartasz?

K.Z.: A motivációt, a lelkesedést, a tehetséget látom a legnagyobb értéknek; ha ezek valakiben megvannak, akkor mindegy, hogy kapálni kezd és saját cukorrépa földje lesz, vagy éppen emberekkel kezd el foglalkozni, mert bejárja a saját útját. Az értéket az elvehetetlen dolgokban látom. Klasszikus értelmiségi családból jövök, ahol a tanulás volt az érték. Mindig szerettem produktív emberek között dolgozni, sokat rágódtam azon, hogy ne egy olyan ember legyek, aki re-produkciót tud csak létrehozni. Ha hasonlattal akarok élni, akkor ne egy lakberendező legyek, aki tudja, hogy hol lehet kapni a legújabb kanapét és lámpát, hanem tudjak tervezni egy saját kanapét és lámpát, és nekem legyen egy világom- művésze legyek annak, amit csinálok. Ahhoz, hogy ezt el lehessen adni, kénytelen-kelletlen beletanul az ember, hogy jól kommunikáljon, esztétikusan jelenjen meg és könnyen teremtsen kapcsolatot . Az évek alatt megtanultam élvezni is ezt, mert máshogy nem lehet. De arra figyelek, hogy ne tegye ki mindez nagy százalékát az életemnek! A tartalom, a gondolat a fontos. Mindig kellenek elvonulások vagy HEPP-ajkodások, mint az augusztus 5-7-ig a balatoni táborunk vagy a hétfő esti nyitott work shop-ok a Grundon, illetve a karitatív munka, ami sok mindenre megtanít. Idén is dolgoztunk hátrányos helyzetű gyerekekkel a társulattal, amikor mindenki érzi, hogy azért jön el, hogy önmaga legjavát adja… Nemcsak oda kell adni a tudást,ahol pénzt ér, hanem oda is, ahol a legjobban szükség van rá!

K.N.: És érték a játék, együtt az emberekkel legyen az „amatőr” vagy a társulat tagja.

K. Z.: Azt szoktuk mondani, hogy életre- halálra játszunk; tehát a jó szereplés, a jó kommunikáció 100%-os jelenlétet igényel. Sokszor azért nem tudjuk ezt megvalósítani, mert közben megpróbáljuk magunkat kívülről figyelni, jó e az, amit csinálunk. Az ember fél a bukástól, mindig rendezi magát. Az improvizáció jelenlétre tanít, arra, hogy nem lehet kint is és bent is lenni egyszerre, csinálod vagy nézed, ezt el kell dönteni.

K.N.: Volt lehetőségem Veled és a Hepp! színház csapatával együtt játszani; nagyon tanulságos, izgalmas és termékeny 3 óra volt. Nagyon sok lehetőség van az improvizációban és azokban a technikákban, játékokban, amiket ott együtt csináltunk. Az ember nagyon sokat tanulhat saját magából, hogy ha végigveszi, hogy mi is történt ott vele, milyen szituációkban hogyan viselkedett.

K.Z.: Igen, mi azt tanítjuk, hogy inkább csináld, mert abban van a tapasztalás, a fejlődés útja. Ha csinálod, akkor legalább 90%-ot tegyél bele, mert ha alacsony az energiaszint, akkor a játék nem úgy működik. Mindig tiszteld meg a közönséget azzal, hogy odateszed magad, hiszen erre áldozott a saját életidejéből.
Éppen tegnap volt egy olyan esténk, ahol hatan voltak egy jelenetben, és pontatlanok voltak a szereplők, fád volt a jelenet. És akkor megbeszéltük, hogy ezt így nem érdemes csinálni. Kellett egy hang kívülről, ami kizökkenti őket. Ekkor megváltozott a tekintetük és ezerrel égni és élni kezdtek. Rájuk néztem, hogy „Igen gyerekek most éltek, az előbb nem.” Nem lehet mindig égni, és elégni, de igenis van, amikor mindent oda kell adni, és bízni a tehetségben. Ezek az értékes pillanatok.