mountains-665199_1920Megsimogatta a hegyek puha, borzas taraját, mit megcibált a szél, majd elrendezte a fák narancs koronáját, gondosan, ahogy anyák fonják lányaik haját.
Oldalba bökte a vén hegyeket, hogy ráncba szedje őket miután naphosszat csak tespedtek. Addig rendezgette őket, mígnem kelyhek végtelen sorát látta, miket a hegyoldalak rajzoltak egymással.
Rózsaszín szirmokkal borította a hegyek tetejét, hogy finom pírral köszöntsék a hajnalt, és ködfoszlányokat lehelt a völgybe, hogy csiklandozza nyakukat.
Selyemfényű szaténnal takarta be lágyan a folyó völgyét, elébb azonban kisujját a vízbe mártotta, hogy karikákat rajzoljon, mit fickándozva fogadott az uszonyos népség.
Maga se tudta miért, a folyó állt legközelebb szívéhez. Szerette átrendezni a medrét, olykor sziklákat gurított a folyó útjába, hogy csodálja, ahogy tajtékot vet a víz, míg kerüli az aznapi őrzőket.
Csillámport szitált a tenger vízébe, és a víz fölé hajolt, hogy a bálnák prüszkölésében fürdesse arcát, és hallja a delfinek önfeledt sikongatását. Fényt hintett a régi, itt-ott repedt márványtálkába, mit a napnak készített elő gondosan, hogy mikor az sápadt arccal kél, megmerítse magát, és ragyogjon, míg csak jár.
Búcsúzóul még körbeszaladta a földet, hogy mindent rendben talál-e. Megigazgatta a csillagokat az égen, majd megtörölte izzadt homlokát, mi harmatként hullt alá. Búcsúzóul kacagva hintázott egyet a hold karéján. Fejébe húzta hálósipkáját, majd sóhajtott egyet, és álomba szenderült.
Fáradhatatlan volt, ha arról volt szó, hogy csodát mutasson az embereknek. Hátha egyszer észreveszik.

 – Kürti Nóri
 

By |2018-01-17T17:50:53+00:00augusztus 11th, 2016|Egyéb|