people-1099783_1280Amelie csak állt. Mindig megnémult, sőt szinte kővé dermedt, amikor valami olyan történt vele, amit nem értett. Az egyik osztálytársa egyszer stopperrel lemérte a rekordidejű szoborrá válását, amikor is, pislogás nélkül,  mozdulatlanul állt pontosan 9 perc 89 másodpercig. De ez két éve volt, azóta nagyon figyelt arra, hogy minél gyorsabban szabaduljon a katatón állapotból. Fizikai szinten már gyorsabban tudott változtatni, de fejben még mindig dermedt volt. Egyszerűen nem fér a fejébe a történés.

Egy éve készültek a gimijük legfontosabb versenyére. Az ország minden pontjáról várták a nézőseregeket egy olyan bajnokságra, ami  még a világon nem volt. Mindenki hatalmas izgalommal készült, folytak a tanácskozások arról, hogy ki- mit- hogyan fog csinálni.

Elérkezett a nagy nap! Dobogó szívvel, izzadó tenyérrel, izgatottságtól túlfűtve érkezett a stadionba…ahol mindössze öt ember várt rá. Szétnézett majd ledermedt. Fellobbantak az emlékeiben a képek, melyek a lázas szervezkedésről, a tervezgetésről, a nagy ígéretekről szóltak. És itt van most, ebben a pillanatban és magáén kívül a többiek csalódott és szomorú pillantásaival is szembesült.

 – Akkor ennyien leszünk?- kérdezte egy szőke lánytól.

 – Nem… biztos jönnek még…hisz’ megígérték.

– Igen, biztosan, hiszen megígérték. Miért is mondanának olyat, ami nem igaz…- tűnődött magában, majd nekiállt a termet tovább csinosítgatni, de már nem a nézők, hanem a csapatok miatt, hiszen megérdemlik, hogy méltóképp fogadja őket az emberek helyett egy díszes terem.