vintage-1319058_640

Kapar a torkom, érzem, ahogy a láz kezdi elborítani a testemet. Sebaj, most nem eshetek össze, olyan ritka, amikor valamiben segíteni tudok, majd pihenek máskor. Most megfogom az ecsetet, és színezem a falakat. Milyen rég dolgoztunk így együtt, szeretnék benne lenni minden pillanatában a közös munkának. Ő azonban ott van. Messziről figyeli a mozdulataimat. Előkerül egy bögre gőzölgő, mézes tea. Majd érkezik egy vastag zokni. Mikor azt hiszem, hogy senki nem lát, és leülök, hogy kicsit kifújjam magam, akkor odalép. A homlokomra teszi a tenyerét, annyit mond, hogy 37.2. Hiába, az évek, meg a rutin… Többet nem kapok ecsetet, szakszervezeti elnökként ugyan figyelhetem a többiek munkásságát a fotelből, ahová betelepülök.
Mikor felállnék, hogy egyek valamit, már elém is ugrik, pedig addig még csak a közelben sem volt, és sorolja az opciókat, amiből választhatok. Ne már, már felnőtt vagyok, megcsinálom, de hihetetlen könnyedséggel hárítja el a szándékomat. Bármit is csinál, bárhogy érzi magát, mindent félre tesz, amikor meglát, és azt kérdezi, hogy szükségem van-e valamire, vagy csak előkészíti az ágyamat.
Így megy ez már  28 éve, egy figyelem, amelyről minden ember példát vehetne, mert mindenki képes lenne rá, hogy más emberre így figyeljen, de ő meg is teszi. És ki ő?Az édesanyám.