DSC00099Éveken keresztül, egészen tavaly decemberig, élt bennem egy kép magamról. Nem volt túl pozitív és torz is a valósághoz képest. Ezt sokáig nem osztottam meg senkivel.

A családomban a külsőnek nem adtunk nagy figyelmet, mondván a tudás többet ér, mint a kinézet. Éveken keresztül versenyszerűen sportoltam, sokszor voltam edzős ruhában, összefogott hajjal, a smink egyáltalán nem volt ismeretes számomra. Ehhez hozzátársult egy fiús, kemény kinézet is, amit tizedikes koromig tartottam is. Akkor az egyik osztályképen annyira felismerhetetlen voltam az összefogott haj és a bő pulcsi miatt, hogy azt hitték rám, hogy fiú vagyok. Ott történt egy váltás, elhatároztam, hogy nagyobb figyelmet adok a lánynak, ami bennem van. Próbálkoztam, de a pattanások és a félrement párkapcsolatok nem segítették a kibontakozást. Idővel egyre jobban bezártam. Így teltek el hosszú évek. Nem szerettem volna megérteni, ami történik velem, csak elfedni mindent, remélve, hogy elmúlik egyszer.

Aztán idővel, köszönhetően egy új társaságnak, fokozatosan megnyíltam és kibukott, hogy egyáltalán nem vagyok elégedett a testemmel, nem tudom milyen nőként viselkedni, hogy mi áll jól, hogyan kell sminkelni. Sokat beszéltettek, kérdeztek, így fokozatosan láttam meg minden nőben a szépséget, ám ha a tükör elé álltam magamban továbbra sem találtam meg.

Egy idő után felmerült egy ötlet, hogy mit szólnék egy fotózáshoz, mert az nem olyan, mint egy tükör, amibe bármit belevetíthetek. Eleinte tiltakoztam, majd nehezen, de beleegyeztem, ám hónapok teltek el anélkül, hogy tényleg megtörtént volna. Szerencsére a környezetemben lévők türelemmel és szeretettel álltak hozzám. Semmit sem erőltettek, továbbra is beszéltettek és arra vártak, hogy bennem szülessen meg a gondolat: részt szeretnék venni a fotózáson.

Aztán egy szép decemberi napon odamentem Dudás Ágihoz, hogy egyeztessünk egy időpontot a fotózásra. A két ünnep között sort is kerítettünk rá. Nagyon meglepődtem, mert Ági komplett felszereléssel készült. Meg lett csinálva profi módon a sminkem és a hajam is. Az elején nagyon feszült voltam, pedig csak öten voltunk ott lányok. A csajok sokat segítettek, így idővel nemcsak oldódtam, hanem elkezdtem élvezni is. Sokféle ruha és 5 óra után jólesően elfáradtam, hazamentem és átgondoltam az egészet.

Nem sokra rá elkészültek a képek, amit először csak a fotóssal néztünk meg és beszéltünk át. Teljes döbbenet volt. Miközben folytak a könnyeim nem hittem a szememnek. Ez tényleg én vagyok? Aztán persze olyan dolgok jutottak az eszembe, hogy biztos azért ilyen jók, mert jó a fotós, a sminkes, a fodrász, a ruhák. Aztán észrevettem magam és rájöttem, hogy mindezekkel együtt én vagyok ott a képeken. Ott és akkor megfordult velem a világ.

Már hónapok óta foglalkoztattak olyan kérdések, minthogy „Mitől nő a nő?”, „Létezik-e olyan, hogy igazi nő?”, „Számomra milyen a nő?”, „Szeretnék-e másmilyen lenni, mint amilyen vagyok?”, de a fotózástól kezdve rájöttem, hogy kérdezgethetek másokat arról, hogy ők hogyan élik meg a nőiességet, vagy az ellenkező nemtől, hogy számukra milyen a nő, ha bennem az sem tiszta, hogy mindezzel mit szeretnék. A fotózással helyrekerült: Megszületett bennem a vágy, hogy olyannak lássam magamat, amilyen valójában vagyok. Idővel rájöttem, hogy bármennyi hibát fel tudnék sorolni magamban, de nem akarok. Miért? Mert senki sem tökéletes és úgy ahogy vagyok, jól érzem magam a bőrömben.

Onnantól kezdve nem azért kezdtem el sminkelni, vagy nőiesebb ruhákat venni, mert másnak szerettem volna tetszeni, hanem magamnak. Már nem azért figyelek oda magamra és nem csak a külsőmet értem alatta, mert valaki elvárja tőlem, hanem azért, mert megtanultam értékelni azt a testet, amit kaptam. Életem végéig sopánkodhatnék azon, amilyen nem vagyok, vagy amilyen lehetnék. Ehelyett annak örülök, ami van, vigyázok rá és kihozom magamból a legtöbbet, amíg lehet.