women-1003240A legtöbb esetben úgy telhetnek el napjaink, hogy olyan dolgokat teszünk, amiket máskor is. Van egy napi rutinunk, egy bejáratott rendszere az életünknek, és ebbe a rendszerbe csúszhatnak be akaratlanul váratlan események. Ezek lehet, hogy felborítják ezt a hétköznapi ritmust, akár változtathatnak is rajta, és talán ezt a megszokott életet hívhatjuk komfortzónán belülinek is. De feltétlenül teljes az az élet, ami ezen belül zajlik? Lehetséges-e, hogy a komfortzónánkon belüli életünkben képesek vagyunk megismerni magunkat? Vagy épp a váratlan, esetleg szélsőséges helyzetek teremthetnek olyan lehetőségeket, amik ráébresztenek az addig nem ismert oldalainkra/lehetőségeinkre?

Az életemben az éneklés sosem volt bejáratott dolog, annak ellenére, hogy középiskola alatt 4 évig énekkarban is énekeltem. Szerettem ott maradni órák után, szerettem hallgatni a többieket, és szerettem azt az alkotást, ami ott folyt a tanórákon kívül. Ott nem jegyekért dolgoztunk meg, sokszor nem is elismerésért, hanem volt egy olyan morál, ami nem engedte szétesni a közös munkát. Volt egy célunk, és a tanárnő összefogta bennünk ezt a célt.
Emlékszem, fárasztó volt ott maradni iskola időn kívül. Amikor láttuk, hogy a többiek már mennek haza, és mi még volt, hogy délután 4 vagy 5 óráig ott gyakoroltunk. Velem együtt többen a bejárós diákok közé tartoztunk, akik énekkar után még hazautaztak, és volt, hogy este tudtunk leülni tanulni. Amíg nem értettem meg a közös célunkat, sokszor fogtam fel púpként a hátamon az egészet. Az első énekkari órákon volt, hogy nem is az egész énekkar jött el gyakorolni a tanárnő kérésére. Azokra az órákra behozott néhány papírt, kiosztott nekünk pár részletet a dalból, amiket hetekig gyakoroltunk. Magukban nem hangzottak jól, és értelmük sem volt. Nem volt szép hangzása, és már halálra untuk, amikor 25-ször kezdtük újra 15 percen belül. De két hét múlva behívta az egész énekkart. És mindenki elkezdte a saját részletét énekelni… Ott értettem meg a közös célt, és annak a munkának a lényegét, amit heteken át csináltunk. Elképesztő volt meghallani azt egészként, aminek mi csak egy-egy részletét alkottuk. Egyszerűen ledöbbentem, hogy ilyen létezik. Önmagukban semmit nem értek azok a részletek, de egyik nélkül sem lett volna olyan szép az a többszólamú darab. Nem voltam a komfortzónámban heteken át. Új dolog érkezett az életembe, de nélküle nem láttam volna meg, hogy milyen egy részét alkotni valami egésznek.
Annak ellenére, hogy énekkaros voltam, nem énekeltem sokat. Takargattam a hangomat, ezáltal takartam magamat. Az a közös alkotás vitt oda mindig, annak a munkának és értéknek a megélése újra és újra. Érdekes visszagondolni, hogy az énekkar éneki része a mai napig távol állt tőlem. Az a kép élt bennem, hogy nincs túl jó hangom, ezért nekem nem kell erőltetni azt, ami nem megy. És elég hallgatnom azokat, akiknek szép hangjuk van, és nekik erőltetni sem kell az éneklést, hogy menjen. De a saját oldalamról eddig bele sem gondoltam. Nem gondoltam bele, hogy nekem is van hangom, és az a lényem része. Nyilvánuljon meg az beszéd közben, vagy éneklés közben, egyszerűen van.  Belőlem egy darab, és van az a szemszög, amivel nem az énekesnőt keresem a hangomban, hanem saját magamat keresem benne. Valahogy az énekkaros mivoltomban is sikerült a komfortzónámon belül tartani magamat, azzal, hogy nem szerettem volna soha előtérbe kerülni. A napokban viszont kaptam egy lehetőséget egy karaoke versenyen keresztül, ahol énekeltem pár ember előtt. Választhattam volna azt az utat, amit már jártam. Háttérben maradok, lemondok a lehetőségről, mert úgy gondoltam volna, hogy az nekem nem is lehetőség. De a hangomért, és magamért megtettem. Bár, annak ellenére, hogy nem lett hányingerem, nem szédültem és kerültem ájulás közeli állapotba, a hangom még nem teljesen jött ki. De a tapasztalás felszabadító volt. Letettem egy olyan képet magamról, amit éveken át cipeltem. Letettem azt, hogy nekem valamit nem lehet, mert nincsenek bizonyos veleszületett adottságaim. Csak azt nem láttam eddigi életemben, hogy a hangommal születtem és itt volt egész életemben…