Egy hatnapos munkahét után, este 10 órakor a lakótársaimmal nagy sürgés-forgásban voltunk. Mikor mindenki pihenéshez készülődik, vagy a fiatalabb korosztály bulizni indul, mi magunkra kaptuk a hátizsákot, kezünkbe vettük a fejlámpát, és indultunk a Hármashatár-hegy lábához, hogy 8 órányi gyaloglás után reggel 7 órakor Csobánkán bukkanjunk fel.  Első ránézésre ennél értelmetlenebb dolgot nem is csinálhattunk volna.

A budapesti  11-es busz végállomásánál vártuk be társainkat. Sokan kidőltek az utolsó pillanatban, így végül 9-en vágtunk neki az éjszakának.  Már az elején nevetgéltünk azon, hogy most még mindenki sokat beszél, bezzeg hajnalban majd örülni fogunk, ha még menni tudunk.

A Hármashatár-hegy oldalában haladva néhány „vaddisznó wellness fürdőbe” botlottunk, ahogy az egyik társunk nevezte, de sikerült száraz lábbal megúsznunk a találkozást.

IMG_20160306_012557Fél 1-re járt az idő, amikor az első pihenőnket tartottuk. Letelepedtünk egy kidőlt fatörzsre, ahol előkerültek a szendvicsek, és a forró tea is a termoszból.  Közben telefonon hasznos tippeket kaptunk arról, hogy ha hidegre fordulna az idő a későbbiekben, akkor hol találunk megfelelő menedéket ahhoz, hogy átmelegedjünk. Felszerelkeztünk és folytattuk utunkat tovább. Leereszkedtünk egy völgybe, ahol egy település fényei ragyogtak felettünk. Mielőtt elértük volna a házakat, lekanyarodtunk az aszfaltozott útról, és követtük a kék jelzést, amely egy szántóföldön keresztül vezetett. Határozottan ez volt az egyik mélypontja a túrának. A barázdák között haladva mindenki boka-és térdszalagjai megszenvedték az átkelést, ez volt az első olyan szakasz, amikor a viccelődés, a csevegés alább hagyott, és csak csendben baktattunk, sorban haladva egymás után.  Véget ért a szántóföld, és megérkeztünk Pilisborosjenőre. Hajnali 2 óra volt. Megálltunk egy rövid időre, hogy ellássuk a sérülteket, ugyanis volt, akinek a bakancsa feltörte a lábát. Kicsit felráztuk magunkat, és lelkiekben, valamint ruházatilag is felkészítettük magunkat a hegymenetre, ami előttünk állt. Ahogy egyre magasabbra haladtunk, úgy jelent meg a narrátor a fejemben, aki kommentelte az eseményeket, aminek azt a szalagcímet adta, hogy „Ezek nem normálisak.”Átjutottunk a hegyen, és hova lyukadtunk ki? Ismét Pilisborosjenőn találtuk magunkat. Ezen jót nevettünk, ilyen az élet is, azt hiszed, hogy mennyit haladtál, mennyit dolgoztál, fejlődtél, közben meg ugyanott vagy…

Ahogy leereszkedtünk a faluba, megdöbbenve szembesültünk a ténnyel, hogy hajnali 3 óra után még minden utcában, több házban is égnek a villanyok, és mozgás van a házakban. Azt az ember már megszokta sajnos, hogy Budapest egyfolytában pörög, mintha muszáj volna, és mindenki túlfeszíti a húrt, de hogy már a falvakban sincs pihenés, az furcsa volt. Egyre jobban felgyorsul a világ, és az egyensúly eltolódik, az emberek már nem tudnak pihenni, pedig arra is szükség van. Amikor a sokadik ilyen házat pillantottuk meg, arra gondoltunk, hogy elhívjuk magunkkal a házlakókat, egy rövidebb hegymenet után már imádkozni fognak azért, hogy alhassanak.

Bármennyire is lekötötte a figyelmünket az éber település, nem tudtuk nem észrevenni az elénk tornyosuló Kevélyt.  3 óra elmúlt, álmosak is voltunk, és a lelkesedés, hogy oda felmásszunk, senkiben nem volt meg. Visszanéztünk, láttuk a távolban a Hármashatár-hegy fényeit, és miután megállapítottuk, hogy mennyit jöttünk már, egymásra néztünk, és neki vágtunk az emelkedőnek.

Hálás volt az útvonal, a kezdeti meredekség enyhülni kezdett, és a hegyoldalban kanyarogva vezetett az ösvény minket a gerincre. Útközben találtunk egy kőbányát, ami a zseblámpáink fényébenIMG_20160306_003626 egészen túlvilági hangulatot árasztott. Néhányan hozzá fogtak követ fejteni, de aztán sikerült kiszabadítanunk a törpöket Móriából, és haladtunk tovább a gerincen.

Több kilátópont mellett is elhaladtunk, ahol hosszas időt lehetett volna tölteni csak azzal, hogy az ember beleveszik a táj szépségébe. Sokan mondják, hogy minek éjszaka menni, hiszen semmit nem látni, de aki túrázott már éjszaka, az tudja, hogy ez nem igaz. Olyankor egy teljesen más arcát lehet látni a tájnak. Ismét emelkedő következett, majd megtaláltuk a fedett menedéket, mellette a tűzrakó hellyel. Bár tüzet nem gyújtottunk, kiterítettük minden elemózsiánkat az asztalra, és leültünk a padra, hogy megpihenjünk. Ekkor már fél 5-re járt az idő.

Egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy eleredt az eső. Előkerültek hát az esőkabátok, nadrágok, amit hatalmas nevetés kísért, mert többen igyekeztek a kabát alá rejteni a hátizsákot is, emiatt pedig úgy néztek ki, mintha felfújták volna őket.

Szakadó esőben folytattuk tovább az utunkat. Ilyenkor célszerű nem feltenni a kérdést, hogy mi jöhet még, mert biztos, hogy olyasmi kerül az utunkba, amire semmiképp sem vágyunk.

IMG_20160306_064124Egy órán keresztül ereszkedtünk masszívan lefelé, és hiába volt 5 óra, ekkor kellett a legéberebbnek lenni, mert a csúszós köveken egy rossz lépés is sérüléshez vezetett volna. Eszünkbe jutott a mondás, hogy amikor a legfáradtabb az ember, akkor kell rátenni még egy lapáttal. Ebből tudtunk erőt meríteni. Közben az ég a felhőzet ellenére is kezdett világoskékre váltani.

IMG_20160306_064026Szépen kezdett átszűrődni a fény a sötétségen, és fokozatosan vette át az uralmat a nappal az éjszaka felett. Eltettük a lámpákat, és szoktattuk a szemünket a természetes fényhez. Reggel 6-ra járt az idő, amikor elértük Csobánka határát, és amikor már mindenki azt hitte, innen már csak a buszhoz vezet az utunk, akkor mi a tőlünk jobbra lévő emelkedőre mutattunk. Mindenünk fájt, lassan 24 órája talpon voltunk, 18 km volt már mögöttünk egy nehéz terepen, nehéz körülmények között, és még nem volt vége. Néztem az elcsigázott társaságot, és azon tűnődtem, mi értelme ennek? Aztán megpillantottam valamit az egészben. Azt, hogy eddig senki nem jött volna el magától, és soha nem is tudták volna meg, hogy képesek rá. Hogy még akkor is, amikor már mindenki hangoztatja, hogy ezt már nem bírja, még megy és talpon van. Tehát bírja, más dolog, hogy nem tetszik neki.  Együtt megcsináltuk, mindig volt, aki ment tovább, és olyankor a többiek erőt merítettek belőle. Így van ez az élet más területein is, csak észre sem vesszük, mekkora segítség a mellettünk lévő ember. Sokszor attól tanulunk a legtöbbet, akiről nem is gondolnánk, hogy bármit is mutathat nekünk.