woman-1092695_1920

Egy testet sokféle szemmel lehet nézni. Láthatunk például kövér, sovány, nőies, sportos, ápolatlan és egészséges testet. De a saját testünket is ilyen jelzőkkel vizsgáljuk? Ha igen, akkor sosem láthatjuk meg azt egyszerű és letisztult formájában. Hogy ez miért lehet baj? Mert egy életet élünk le vele, anélkül hogy érthetnénk mi is zajlik benne, hogy valójában milyen egy finoman összehangolt rendszer vesz bennünket körül, éltet és védelmez minket.

Testünk egy körvonalazott, behatárolt és a végletekig determinált, élő rendszer. Egy olyan anyaghalmaz, ami folyamatos változás alatt van mind a megszületésünkig, és mind az után. Csecsemőkorunktól kezdve folyamatosan fejlődik, növekszik, erősödik és tágul. Majd a növekedését befejezve elér egy tetőpontra, és a tetőpont után elkezdi a hanyatlását. De testünk az alakulása közben nem esik szét egyik pillanatról a másikra, nem válik darabokra, hogy a többi anyaggal vegyüljön maga körül. Egyszerűen körbefog bennünket. És azért nem esik szét alakulása közben sem, mert a változását nem feltétlen pillanatról pillanatra érhetjük nyomon, hanem egy észrevehető, sőt, megérthető folyamat része.  És hol a mi szerepünk ebben a folyamatban?
A változásnak jelei vannak. Nem a szép, kedves mondatok jelentik azt, akár a rég látott gyerekek felé intézve, hogy De megnőttél, vagy az öregedésünket észlelve Hogy megöregedettem. De még csak nem is az új hajszínünk vagy annak fazonja jelenti a testünk változását. A változást nem mi teremtjük a testünk számára, hanem ő mondja el nekünk, mivel az egész eltöltött életünk során ez a fizikai részünk kommunikál velünk. A lényeg abban rejtőzhet, hogy képesek legyünk ezt a kommunikációt észlelni, megérteni, és akár később mi magunk kommunikálni a testünkkel. Hogy megérthessük a jelzéseit, tudnunk kellene, hogy mi is szükséges a megértéshez. És, mi kell hozzá?
Ha tükörbe nézek, magamat látom. De a testemet van, hogy észre sem veszem a tükörben. Nem a letisztult forma van előttem, nem egy precízen összehangolt, szerves gépezet, hanem csatolok hozzá egy kialakított énképet. Ettől az énképtől pedig a testem láthatatlanná válik előttem, mivel annak fogalma eltorzult, és nem valós. Ha ez a gépezet viszont jelezni akar valamit, beszélni akar hozzám, akkor nem a hamis énképemet szándékozik kiegészíteni. Ő egy tiszta, összefüggő jelrendszerrel beszél. Sugallja, ha beteg leszek, sugallja, ha hiányzik valamilyen ásványi anyag a szervezetemből. Mindenre választ ad, és mindenért kérdez. De ezzel szemben, amikor én a megmásított tükörképemet vizsgálom, majd azt el is hiszem, akkor a testemet észre sem veszem, és még csak nem is kérdezek, nem is válaszolok, mert egyáltalán nem kommunikálok. És képes vagyok olyannal beszélgetni, akivel nincs közös témánk, nincs közös valóságunk?
De a testünk ismeretlenségének legtévesebb formája, amikor azt hisszük, hogy ezek ellenére mégis ismerjük.
A testem mindazon túl, hogy éltet, védelmez is. Viszont az évek alatt összerakott kép miatt, egy olyan láthatatlan, hűséges védelmezővé válhat, aki mindennel kiszolgál, és még csak nem is találkozhatok vele soha, mert nem is tudom, hogy nem találkoztam még vele. De akkor lesz a találkozás lehetséges, ha nem magamat nézem a tükörben, hanem tükör nélkül csak a lehetséges, ha nem magamat nézem a tükörben, hanem tükör nélkül csak a testemet látom.

By |2018-01-17T17:51:13+00:00január 16th, 2016|Egyéb|