cat-1092371_1920

A tűz ropogott a sparheltben. A szobában keringő meleget a kinti hideg ablakon beszökő fénye tette biztonságossá. Csendben ültünk egymás mellett. Az öreg keze a vászonterítőt simogatta. Ő egy ideje az ablakot nézte, én pedig őt. Majd anélkül, hogy rám nézett volna, megkérdezte:
– Látod azt a szép, fehér cicát?
Nem válaszoltam. Tudtam, hogy nem azért kérdezte, hogy bármit is feleljek. De én is láttam a fehér macska tekergő ólálkodását a kikészített hús körül. Majd folytatta:
– Nekem is volt egy fehér cicám. Még picike korában találtam egy zacskóban, vagy talán egy dobozban. Már nem is emlékszem rá. Kitették az út mellé. Olyan gyönyörű macska volt, de már rég nincs meg… Egy kicsit mégis félek azért. Jövő héten kiveszik a méhemet.
Arca elmerült. Még mindig az ablakon bámult ki. Szemével a hófehér cicát követte, aki a lopott húsával behúzódott a füstölgő üst alá. A tűz ropogott mellettünk. Hirtelen kivirult arccal felém fordult:
– És képzeld, az egyik szeme kék volt, a másik meg barna.

By |2018-01-17T17:51:12+00:00január 28th, 2016|Kultúra|