heart-960698_1280

Az orvosok lemondtak róla, lassan de biztosan fogyott belőle az élet. Így van ez már, mind ide jutnak egyszer, mondták. Késő már. Talán ha… talán, ha korábban behozzák… de most már késő. Nincs mit tenni.

Minden nap bement hozzá, az ágyához lépett, beszélt hozzá, megsimogatta az arcát. Ablakot nyitott, beengedte a friss levegőt, utat nyitott a napsütésnek, és elmesélte, mi minden zajlik körülötte, míg ő mozdulatlanul fekszik.

Nézd, ez a fény, ami a fákat növeszti, és mellette játszik az árnyék. Ez a szél, ami a hajadat borzolja, arcodba hordja a homok finom szemcséit, és táncra hívja a búzakalászt. Így csivitelnek a madarak a hajnalt köszöntve. Hallod ezt? Egy pillangó verdes a szárnyával, poloska koppan a párkányon.

Nézd, ez az eső, ami tisztára mossa az erdőt. Ez az illat, amivel a tavasz csábít, ez a hang, ami szerelemre hívja a galambokat.

Megsimította arcát. Nézd csak, ez az arcod, a mosolyod gödröcskéink helye, amivel megszépíted a hírlapárus reggelét. Ez itt a szemed, ami tükrözi mindazt a szépséget, ami benned van, és láttatja azt a szépséget, ami körülvesz.

Ezek az ajkaid, hogy csókold, kit szeretsz.

Megsimította a karját. Nézd, ez a karod, hogy magadhoz öleld a mindet. Ez itt a lábad, hogy mezítláb taposd a földutat egy nyári éjszakán.

Ez pedig itt, ez pedig itt a szíved, amit bezártál.

Nyitnád ki, s mozdulnál, hogy kitárulna a világ, míg beleroppan szépségedbe.

Azt suttogták, a szerelmese, pedig csak egy bolond volt, aki hitt.

 – Kürti Nóri