person-1037607_1280Volt idő, mikor azt mondtam volna, hogy a két szó közé nem és kell, hanem egyenlőség jel. Ám az elmúlt évek alatt rá kellett, hogy döbbenjek, hogy ez sajnos nincs mindenhol így.

Kivételes helyzetűnek mondhatom magam, hogy egy Waldorf iskolában van lehetőségem mozgást tanítani, ahol alsó osztályban még az íráshoz, olvasáshoz és a számoláshoz is mozgást társítanak. Mire hozzám kerülnek ötödik osztályba, már ugrókötelezés közben tudják a szorzó táblát oda-vissza, sok ritmikus gyakorlatot csinálnak babzsákkal, botokkal és egyéb eszközökkel, miközben verset mondanak, vagy énekelnek. Ezek után már nem okoz nekik gondot egyesével, vagy többedmagukkal átfutni, egy négy ember által hajtott, x alakban elrendezett két hatalmas kötél alatt. Sőt, mindezt idővel becsukott szemmel is végre tudják hajtani, anélkül, hogy beleakadnának. Ebben az évben részt veszek a Waldorf Olimpián, ahol a régi görög olimpiák mintájára diszkoszt vetnek, gerelyt hajítanak, birkóznak, futnak, énekelnek és mindezt örömtől sugárzó arccal és tógában tesznek meg. Később hatodikban bejön a cirkusz, ahol zsonglőrködni is megtanulnak. Többek között kipróbálják milyen egykerekűzni, diabolózni, emberpiramist alkotni. Hetedikben pedig bejön újdonságként a tájékozódó futás. Csak hogy egy pár évet és dolgot említsek. A mozgás az életük része, hiszen ez a gyermek velejárója is.

Ám más helyeken mást tapasztalok. Rengeteg felmentettet, kialvatlan, túlterhelt gyerekeket, akik nem hogy nem élvezik, ha mozoghatnak, hanem kényszerként is élik meg. Ha megkérdezik őket, hogy mit csinálnának a mozgás helyett, az esetek többségében a tévénézést vagy a számítógépezést választják. És nem a fejlesztő játékokat és ismeretterjesztő sorozatokat értik ezek alatt.

Nálunk még azok a gyerekek is mozognak, akik hivatalosan felmentettek. Miért? Mert szeretnének mozogni. Volt, hogy az egyik tanítványom azért volt elkeseredve, mert gipsz volt a jobb kezén és ezért azt mondta nem játszat. Mondtam neki, hogy ha akar, bármikor beállhat. Erre felcsillant a szeme, de azért megkérdezte, hogy hogyan, hiszen kidobót játszunk majd. Mondtam, hogy úgy, hogy most mindenki a másik kezét fogja használni a dobásra és nem azt, amit általában szokott. Így ő is játszhatott.

Sok szülő keres meg azzal, hogy szeretnék, ha az iskolán kívül is mozogna a gyermekük. Később, van, hogy a diákok maguk jönnek oda hozzám ilyen céllal. Vagy a véleményemre kíváncsiak, hogy mit mozogjanak, vagy kiábrándultan mesélik, hogy mennyire teljesítmény kényszeres az edző. Kezd eltűnni a hobbi sport és egyre nagyobb terep jut a versenysportnak. A gyerekek nem életkoruknak megfelelő terhesét kapnak. Így rengetegszer megsérülnek, állandó fájdalmakkal küzdenek (és nem olyan jellegűvel, amit az izomláz okoz) és idővel kiábrándulnak a mozgásból. Mit tehet ilyenkor a szülő? Beszéljen az edzővel, vigye máshova a gyereket, vagy egyszerűen ne engedje mozogni sehova? Utóbbit semmiféleképpen sem javaslom. A gyereknek szüksége van a mozgásra, méghozzá minél többre. Én gyerekként is imádtam fára mászni és játszani a téren a többiekkel. Pedig panelházban nőttem fel. Persze, mondhatjuk, hogy akkor más idők jártak. Viszont van, ami örök: a szülő felelősséggel tartozik a gyermekéért és azért, hogy egészséges környezetben nevelkedjen. Ehhez pedig a megfelelő mozgás is hozzátartozik.

Ehhez nem kell feltétlenül edző. A család is játszat együtt, vagy baráti társaságok is. A gyerekek másolás útján tanulnak meg mindent. A beszédet, az írást, az olvasást, a mozgást… Ha a környezetében kedvelik és természetesnek veszik a mozgást, akkor a gyermekben sem lesz kérdés efelől. A közös mozgásnak rengeteg előnye van: például az, hogy legalább nem kell azon gondolkodnia a szülőnek, hogy addig hova tegye a gyerekét, vagy bevallani, hogy valójában ő felnőttként is nagyon szeret játszani.