h_tt_r3Körülbelül egy hónapja hallottam először erről az előadásról; az egyik barátnőm mesélt egy darabról, ami mélyen megérintette őt. Kérdezgettem, hogy miről szól, mit látott benne, de ő inkább arra ösztönzött, hogy nézzem meg magam is. Így történt, hogy két héttel ezelőtt egy csütörtök este beléptem a Jurányi ház ajtaján, s hogy 10 perccel később helyet foglaltam a házban megbújó előadóteremben.

Az előadás során sokszor nem tudtam eldönteni döbbenetemben, hogy sírjak, vagy nevessek, olyan erővel hatott rám a szembesítés.

A történetről röviden: Isten, látva hogy a magyar emberek mire használják, vagy leginkább nem használják a kommunikációt, úgy döntött, hogy ettől megfosztja őket. Igen ám, de ezt Bernadett nyelvédesanyánk nem nézhette tétlen és lehetőséget kért Istentől, hogy valamiképp mégis megmentse a nyelvet. A lehetőséget Isten megadta, egy kihívás/feladat formájában. Felsorolta a nyelvhasználathoz kapcsolódó főbűnöket; amennyiben Bernadett két szomszédja képes lesz egy nap után úgy beszélni, hogy ezek közül egyiket sem fogják elkövetni, a nyelv megmaradhat. Ha hibáznak, akkor nem. A két szomszédról annyit érdemes tudni, hogy szókincsük alapja az “izé”, a “na” és a legegyszerűbb káromkodások (legalábbis én ezekre emlékszem). Leginkább nem beszélnek, hanem mutogatnak, illetve állatmódjára néha ráugranak egymásra. Végül egyik főhősünk Feri megtanult beszélni és bravúrosan de mégis sikerült kijátszaniuk Istent és a nyelv megmenekült.

Az előadás során a közönség rengeteget nevetett, vicces is volt, de amit tükrözött, az engem inkább elnémított.

Amit láttam, ugyan torz tükör és szerencsére még nem általánosítható, de tényleg jó úton haladunk ahhoz, hogy elérjük a darabban ábrázolt szintet.

Elszomorodtam.

Vajon miért nem használjuk a szavakat érzéseink kifejezésére? Ha valamin ledöbbenünk, vagy megörülünk egy egy “Úristen”, vagy egyéb népszerű felkiáltásokon kívül miért nem megyünk mélyebbre és próbáljuk szavakkal leírni azt, amit abban a pillanatban érzünk? Hogyan keveredett be a szókincsünkbe a “na”, az “izé” és az ehhez hasonló szavak, amelyek az ég világon nem jelentenek semmit?

Volt a darabban egy rész, ahol a feladat az volt, hogy mielőtt főhőseink ráugranának egymásra, szavakkal fejezzék ki azt, mit éreznek. Az én értelmezésemben a feladat: szeretkezzenek szavakkal.

Ezen a ponton elgondolkodtam azon, mekkora lehetőség az ember számára az, hogy képes szavakat formálni, mondatokat alkotni arra, hogy kifejezze és megmutassa egy másik embernek azt, amit legbelül érez.

Úgy érzem, hogy napjainkban a szavakat és a beszédet is csak használjuk, sokszor már azt sem tudjuk mire. Képekkel, mozdulatokkal, rövidítésekkel kommunikálunk és nem élünk azzal a lehetőséggel, hogy a szavak által képesek vagyunk önmagunk kifejezésére, a másik megértésére. A szembesülés után úgy döntöttem, hogy ezen változtatni fogok, törekszem arra, hogy minél teljesebben fejezzem ki azt, ami az adott pillanatban bennem zajlik. Azt figyeltem meg, hogy nem egyszerű, de annál izgalmasabb. Amikor pedig a nehézségek ellenére mégis sikerül megtalálni a megfelelő szót, az az érzés szinte leírhatatlan. Ha eddig véletlen nem tettétek, próbáljátok ki, megéri.

 

 

By |2018-01-17T17:51:15+00:00december 15th, 2015|Egyéb|