Magától értetődő a kérdés, hogyan fog hozzá az ember egy ilyen expedícióhoz? Hogyan készül fel rá?

A hőskorban, amikor még központilag szervezett expedíciókba válogatták a résztvevőket, szintfelmérésekkel indult a felkészülés. 30 kg-os hátizsákkal kellett felmászni a Budai-hegységben lévő Tündér-sziklához és vissza, addig, míg az 1000 méteres szintemelkedés ki nem jött. Szintidőre kellett futni a Hármashatárhegy 18 km-es panorámakörét. Úszás, futás, biciklizés, Beánál még a munkahelyi lépcsőzés is benne van az edzésprogramban, de mint mondta, hegymászásra hegymászással lehet a legjobban készülni, így alkalomadtán elment a csapat a Tátrába túrázni.

Ma már szponzorok támogatják az ilyen megmozdulásokat. Egy expedíció szervezése hónapokkal az utazás előtt megkezdődik. Fel kell venni a célországgal a kapcsolatot, meg kell szerezni a csúcsengedélyeket, szponzorokat kell találni és persze a csapatot sem árt összeállítani. Csapatvezetőt és technikai vezetőt, mászó útvonalat, stílust, időzítéseket kell kijelölni, egyeztetni. Ha a csapat felállt, tagjai időről-időre találkoznak, felmérik, hogy mire van szükségük, milyen felszerelést kell még beszerezni, döntenek arról, hogy hogyan szállítják el a felszereléseket, ami ha hegymászásról és egy ekkora csapatról beszélünk, több száz kilót jelent. Megesik, hogy hajón utaztatják a holmikat a helyszínre, de egyre több dolgot lehet már a célországban is beszerezni. A csomagolás, vámoltatás is rengeteg időt vesz igénybe. Bea elmesélte a férje egyik kalandját a vámoltatással kapcsolatban. Amikor Pakisztánban voltak, ahol tilos a disznószármazékokat bevinni az országba, úgy intézte el, hogy a sertés húsos, malacképpel ellátott konzervektől ne kelljen érzékeny búcsút venni, hogy azt mondta: „Nálunk a marha néz ki így”.
Visszatérve az előkészületekhez, ha már menetre kész a csapat, akkor repülőre ülnek, és irány a célország. Először még szállodában szállnak meg. A városban még elintézik a bevásárlást, valamint beszerzik a szükséges engedélyeket. Ezt követően elutaznak buszokkal, dzsippekkel az utolsó lakott településig, ami a hegy közelében van. Itt a szírdár (a teherhordók vezetője) kiválasztja a teherhordó embereket. A teherhordók számára gondoskodni kell élelemről és úgynevezett munkavédelmi csomagról. A védelmi csomag előirt tartalma többek között PVC esőkabát, műanyag tornacipő, cérna kesztyű. Ezeket általában nem használják fel, és az expedíció végén újra értékesítik egy másik expedíciónak. Vagyis jobban örülnek, ha ezt a kört kihagyva, egyből a pénzt kapják meg. A teherhordók ezenfelül napi liszt adagot, egyszeri húst, fűtő-főző benzint és nagyméretű műanyag ponyvát kapnak az 5-6 napos útra.

A helybéliek számára a hegy szent terület. Ezért a falutól hajtanak magukkal egy állatot, ami a bivaly és a szarvasmarha keresztezéséből jött létre, ez a zoo. A hóhatárhoz érve levágják, egyfajta rituálé keretében, és a húst szétosztják az emberek között. A falutól hosszas gyaloglás után éri el a csapat az alaptábort.

124Mi az az alaptábor?
Az alaptábor, ha úgy tetszik a főhadiszállás egy hegymászó akció során. Itt élnek és készítenek elő mindent, ami a későbbi sportteljesítmény végrehajtásához szükséges lehet. Az alaptábor olyan a hegymászó szezon alatt, akár egy világváros a semmi közepén. Persze miniatűr változatban. Több ezer méter magasságban különböző nemzetek expedíciói külön-külön, de mégis egy közösséget alkotva készülnek meghódítani a csúcsokat. Van ebben valami szép a mai, kaotikus világunkban.
Az alaptáborba a csapattal tart egy hivatalos, úgynevezett összekötő tiszt is. Ő a helyi „erőktől” érkezik, és általában utálja még a hegyeket is, nemhogy a hegymászást. Beáéknak szerencséje volt, olyan tisztet kaptak, aki most először töltött be ilyen pozíciót, és olyannyira lelkes volt, hogy még az 1-es táborba is felmászott a csapattal.
Az alaptábor egy morénán helyezkedett el. Az egyezség szerint a moréna bal oldalából nyerték a vizet, a jobb oldal pedig a WC-k és szemét lerakóhelyek otthona volt. Az alaptáborban kerül felállításra az ebédlősátor. Ez a közösségi terület. Asztalok és székek is vannak benne, ami nagyon fontos, hiszen heteket töltenek a hegymászók a táborban, és a fagyott földön nem a legjobb üldögélni. Építenek külön WC és zuhanyzó sátrat is. A zuhanyzó sátor kb. 1,5 m x 1,5 m, mindenki kap egy lavor meleg vizet, aztán mehet a pancsolás. Bea mesélte, hogy itt, 5300 méteres magasságban sikerült vízöblítéses WC sátrat építeniük, le a kalappal a magyarok előtt. Minden nemzet hozzátesz valamit az alaptábor sokszínűségéhez. A kazahoknak például közösségi fürdősátruk volt. A csapaton belül van egy technikai vezető és van az expedíció vezetője. Az útvonal kiépítése a hegycsúcs felé közösen történik. Ezt általában a táborba érkező első csapat végzi. Ez mit jelent? Köteleket helyeznek el, kijelölik (pálcákkal, botokkal) és kitapossák az útvonalat, persze ez utóbbit minden egyes havazás után elölről kell kezdeni. Mivel az első csapat értelemszerűen nem fogja vissza szedni a köteleit lefelé menet, a kint hagyott eszközök árát összeadja a táborban lévő többi csapat. 082Fizetnek a kötél használatáért, meg a kiépítésért.

Fontos tudni, hogy magyar hegymászásra az úgynevezett „tiszta mászás” a jellemző. Ez azt jelenti,hogy oxigénpótlás nélkül és sherpák ( magashegyi teherhordók ) nélkül hódítják meg a csúcsokat. Ennek gyakorlati oka is van, hogy így alakult ki. Rengeteg pénzre van szükség ahhoz, hogy legyen elég sűrített levegőt tartalmazó palackunk, és ahhoz, hogy legyen, aki mindezt szállítja is. Arról meg ne is beszéljünk, hogy ha valamilyen oknál fogva mégsem elegendő a palackozott oxigén, akkor nagyon nehéz a szervezetnek visszaállni a légritka levegő beszívására.

A Gasherbrum II alaptáborából az 1-es táborba egy gleccseren keresztül vezet az út. Itt felettébb óvatosnak kell lenni, mert egy rossz mozdulat, és az ember eltűnik egy hasadékban. Hogy néz ki a csúcs meghódításának folyamata? A hegymászók az alaptáborban, 5300 méteren eltöltenek valamennyi időt. Amikor már hozzászokott a szervezetük ehhez a magassághoz, elindulnak felfelé.Itt már csak a legszükségesebb holmikat viszik magukkal, és kiépítik az 1-es tábort, ahol rendszerint sátrat vernek. A sátorban elhelyeznek élelmiszert, főzőeszközt, váltásruhát is akár. Rendszerint elsőre ennyi kiruccanás épp elegendő is, visszaereszkednek az alaptáborba. Ezt követően mikor felmennek az 1-es táborba, ott töltenek egy éjszakát, ami az akklimatizáció szempontjából egy újabb szintet jelent. Reggel tovább indulnak a 2-es táborba, ahol szintén sátrat vernek, majd visszatérnek az alaptáborba egészen. Így építik ki a táborláncot. A csúcstámadás alkalmával pedig már „csak” a mászásra kell összpontosítaniuk. Rendkívül fontos a csapaton belül az összhang. Pontos terv készül arra vonatkozóan, hogy ki, mikor indul, mikorra várható az egyes táborokba. Ha hiba csúszik a gépezetbe, akkor az, mindenkire hatással van. Tegyük fel,hogy valaki felmegy az 1-es táborba, ott alszik. Másnap reggel kellene tovább indulnia, de nem teszi, mert nem érzi magát késznek az útra. Estére azonban felér a következő ember, és akkor máris adódik a kérdés, hogyan fognak elférni?

247Előfordulnak ilyen esetek. Ilyenkor esetleg más nemzetek éppen üresen álló sátraiba be lehet költözni, de ez is egy olyan dolog, hogy arról nem árt tájékoztatni az érintetteket. A magyar csapatnak volt is egy kellemetlen meglepetése, ugyanis a koreai csapat egyik tagja bajba került odafent, és az egyik táborban ragadt. Míg odafent volt, megette a magyar készleteket, és a magyar sátrat használta mellékhelyiség gyanánt. Erről azonban nem tett említést, mikor leérkezett az alaptáborba. A gyanútlan magyarok pedig olyasmit találtak, amire több száz méter mászás után egyáltalán nem vágytak.

Bea rávilágított arra, hogy mennyire más az egyes nemzetek erkölcse, és hogy vannak kulturális nézetkülönbségek. Pl. a magyar csapattal volt egy orvos is, aki készségesen segített mindenkin a táborban mindenféle ellenszolgáltatás nélkül, ami bizony ellent mond a más népek orvosai által kiállított, súlyos dollárokról szóló számláknak. Az, hogy ezt mennyire másképp értékelték más nemzetek, leginkább ott jött ki, amikor az idős koreai hegymászó, Mr. Hahn expedíciója komoly fejtörést okozott az alaptábor lakóinak. Mr. Hahn az összes 8 ezrest meg szerette volna hódítani, már nem sok hiányzott neki. A küldetése sikerét nem bízta a véletlenre, jól képzett, nepáli sherpákat hozatott, akik kiépítették az útvonalat a csúcsig. Amikor feljutottak, a GII-re, indultak egyből a K2 megmászására, ahol szükségük volt még felszerelésre (karabínerek, kötélgyűrűk,hószegek,stb.) 13 expedíció vezetője ült össze a táborban, és tanakodott hosszasan, hogy hogyan oldják meg a helyzetet. A nepáli sherpák ezt megelőzően már próbálkoztak saját zsebre vonatkozóan is, sok pénzt és sok felszerelést begyűjteni. Ez a megbeszélés során tisztázódott, és csak a tényleg szükséges holmikat kérte Hahn úr. Volt csapat, aki ezt pénzzel váltotta ki, a magyar csapat főleg köteleket, karabínereket, gázpalackokat és szárított gyümölcsöt adott be a közösbe. Mindeközben Hahn úrnak volt egy orvosi problémája, amit már az utazása előtt is diagnosztizáltak nála, ezért felkereste a magyar orvost, aki ellátta. Ezt mégsem számították bele az egyezségbe.

160Csúcstámadásnak nevezzük azt, amikor a hegymászó felkészült, és elindul, hogy felérjen a csúcsra, amikor kedvező időjárási ablak van. llyen magasságban teljesen más törvények uralkodnak, mind a magasság testre gyakorolt hatását, mind pedig az erkölcsi kérdéseket tekintve. A 8000-sek birodalma egy más világ. Hiába gyakorlott hegymászó valaki az Alpokban, bizonyos körülmények csak a 7000 méter felett fordulnak elő. Ez az úgynevezett halálzóna. Miért hívják így? Mert az ember számára ez a légritka környezet már nem elviselhető hosszú távon. A sejtek magukat kezdik lebontani, nem számít, hogy mennyit eszik, iszik valaki, hogy alszik-e, nem fog tudni erőt meríteni belőle. Egy megoldás van: minél rövidebb időt tölteni a halálzónában! Ezért is lehet olyan csúcstámadási kísérletekről hallani, amikor néhány méterre a csúcstól visszafordul valaki. Ilyenkor a laikusok felteszik a kérdést, de miért nem ment tovább, ha már olyan közel volt? A hegymászónak folyamatosan összpontosítania kell. Mentálisan is rendkívül megterhelő egy ilyen kaland. A csúcstámadónak a 20 méterre lévő csúcs valójában 40 métert jelent. 20 méter mászást, és 20 méter ereszkedést még onnan, ahol jelenleg tart. Ráadásul ilyen magasságban minden egyes lépésért meg kell küzdeni. Ha úgy ítéli meg az ember, hogy nem lesz elég ereje a visszaútra, akkor inkább nem kockáztat. Beának a gyomrával volt problémája, ezért csak lassan tudott haladni. Férje mindvégig mellette mászott, holott nem volt szükségszerű párban haladniuk. Kitűzték maguknak a 4-es tábor felett, hogy adott időpontig másznak még felfelé, ha eljön az az időpont, akkor bárhol vannak is, visszafordulnak. 80 méterre a csúcstól tették ezt meg. Látták onnan a csúcson lévőket, annyira nem volt messze, de nem kockázattak. Rengeteg baleset származik abból, hogy az ember rosszul méri fel azt, hogy mire képes, és eléri teljesítőképessége egy olyan határát, amikor a teste még mozog, de ő már nincs a tudatánál. Ilyen jelenséggel is találkoztak. Egy mászó jött lefelé, mozgásán és kommunikációján is látszódott, hogy nincs teljesen tudatánál. Gondolom már más is tapasztalta azt, hogy gyakran automatikusan csinálunk dolgokat úgy, hogy észre sem vesszük, hogy csináljuk. Ez mellesleg elég bosszantó, mert számomra azt mutatja, hogy nem vagyok magamnál. Ilyenkor könnyű azt mondani, hogy jajj, ezek a bejáratott idegpályák miatt vannak, és elkönyvelni, hogy ezek rossz dolgok. Azonban jelen esetben egy ilyen automatizmusnak köszönhető, hogy ez a hegymászó lejutott a hegyről. Olyan gyakorlott volt, hogy rutinszerűen akasztotta és csatolta magát a kötélre, és ereszkedett a táborba. Különös helyzeteket produkál az élet !

Bea és férje épségben lejutott a hegyről. Még néhány napot az alaptáborban töltöttek. Voltak olyanok a csapatban, akik elindultak a szomszédos csúcs, a GI felé is, de a kedvezőtlen időjárás miatt nem sikerült feljutniuk. A magyarok lelkes összekötő tisztje az utolsó estére egy közeli (relatív) katonai támaszpontról begyűjtött minden fából készült, éghető anyagot, ami itt nagyon nagy kincs, és megszervezte a táborba szállítását. Így az utolsó estén, a kietlen hómezőn a táborlakók és a közben megérkezett teherhordók, igazi tábortűz fényénél inthettek búcsút a hegynek.

Bea jelentős súlyveszteséggel jött le a hegyről. Az alapszabály az, hogy a hegy felé menet nem fogyasztanak helyi ételt, nagy a fertőzésveszély, és ha valaki összeszed egy gyomorrontást, az akár a mászási akcióját is szabotálhatja. Lefelé azonban mindent lehet! Ilyenkor megkóstolnak minden helyi specialitást, igyekeznek erőre kapni a hazaúthoz. Bár van szakács az alaptáborban, aki ha ügyes, pizzától kezdve tortán keresztül minden elkészít egy serpenyőben!, de mégis korlátozott az íz világ 5300 méter magasan. Sós és édes, ez az, ami rendszerint szerepel az étlapon. A magyar, vecsési savanyúság óriási népszerűségnek örvendett a táborban.

Nagyon megfogott, amikor Bea arról mesélt, hogy milyen érzés megpillantani először a zöldet több hét után, melyet a hó és jég birodalmában töltött.

Kérdeztem őt arról, hogy tervez-e még a közelben ilyen jellegű expedíciót. A válasz az volt, hogy nem. Jelenleg térdproblémákkal küzd. Bea 2 gyermeket nevelt fel, a lánya most szerezte meg a diplomát, és ennek apropóján kilátásban van egy afrikai utazás, és ha már Afrika, akkor a Kilimandzsárót már csak nem hagyják ki.

A hegymászás nem veszélytelen. Szinte minden expedíció követel halálos áldozatot. Bea számára sem ismeretlen a veszteség. Mászó társa és egyben társa az életben, Várkonyi László, 2010-ben vesztette életét az Everesten, amikor egy leszakadó jégfal maga alá temette.
A mai társadalomban a halál tabu téma. Bocsánat a kifejezésért, de szó szerint rejtegetik előlünk a halottakat, és az ember le tudja élni úgy az életét, hogy az első haláleset, amivel találkozik, a sajátja. Ez azonban eltávolít bennünket az élettől, bármilyen furcsa is ez. Beával nem beszélgettünk erről különösebben, de ahogyan megemlítette, hogy a férje meghalt, abban elfogadás és természetesség volt. Éppen ez az, amivel egy másik fronton, ahol szintén tevékenykedik, segíteni tud más embereknek. Erről azonban majd a következő cikkben számolok be.

A találkozásunk után ahelyett, hogy a válaszokkal békésen hazatértem volna, csak egyre több kérdésem lett. Aki találkozik Várkonyi Beátával, az biztosan olyan szemszögeket kap az életről, a melyekkel nézve a mindennapjaink óriási problémái eltörpülnek. Végtére is, ha egy jégfalon kapaszkodik az ember több ezer méter magasságban, lehet, hogy nem az a legnagyobb gondja, ki, mit gondol róla, milyen okostelefont akar venni, szingli, vagy sem, korán kell kelni, hogy áll a haja…stb.
Elgondolkodtató, hogy ha ezek a dolgok ott semmit nem számítanak, akkor biztos, hogy valósak, és megérdemlik, hogy energiát és időt áldozzunk rájuk?
Köszönöm Bea a beszélgetést!