11896062_1115198595161047_6562213924760867342_n

Tegnap reggel mikor felkeltem azon gondolkoztam, hogy miről írhatnék? Azt hiszem, hogy nem történt velem semmi különleges, vagy említésre méltó. Biztos igaz ez, – tettem fel magamnak a kérdést – vagy csak nem vettem észre, annyira el voltam foglalva az éppen aktuális agybajjal ami foglalkoztatott? Úgy találtam, hogy az utóbbi állítás igaz, kicsit elfelejtettem nyitott szemmel járni a világban. Kár érte; állapítottam meg magamban, így hát újonnan felfedezett kíváncsisággal indultam útnak a reggelen.

A napot azzal kezdtem, hogy ellenőriztem az útvonalat, pontosan hova megyek, mikorra kell odaérnem, felöltöztem és elindultam. A metróról leszállva gyönyörű hangot érzékeltem, gitárkísérettel. Zengett az egész aluljáró, a szürke, teljesen hideg, rideg falak között visszhangzott egy ének. Gyönyörű volt: azt éreztem hogy megtölti a teret a srác az énekével és a zenéjével. Álltam és azt éreztem, hogy hálás vagyok, hogy hallom mert egy pillanatra nem csak az üres szürke aluljáró telt meg hanem az én szívem is. Megköszöntem neki.

Mentem tovább, a következő állomásra.

Állok a telefonnal a kezemben, próbálom kitalálni merre tovább: hogy rájöjjek a térképen merre van az előre- hátra ide-oda járkáltam az aluljáróban, amikor is egy hölgy odaszól hozzám. Csak annyit hallottam: “… Hölgyem!” Ránéztem:  egy jegyellenőr. Már nyúlok is a zsebembe és veszem elő a bérletet, kicsit magamat még meg is szidom hogy bakker elfelejtettem felmutatni a bérletem, mikor a hölgy odalép és megkérdezi, hogy miben tud segíteni. Kezemben a bérlettel hirtelen azt sem tudtam mi van, mély döbbenet. A jegyellenőr azért jött oda, mert észrevette, hogy elkeveredtem és segíteni szeretett volna. Elmosolyodtam és megkérdeztem, hogy honnan indul a busz? Ő útba igazított, megköszöntem és mentem tovább.

A buszmegállóban odalépett hozzám egy középkorú férfi, kicsit szedett-vedett, óriás kék szemekkel és megkérdezte, hogy innen indul-e az a busz, amivel bejuthat Kelenföldre, és véletlenül tudom-e, mikor. Mondtam neki, hogy igen, én is oda igyekszem, úgyhogy jöjjön velem. Megköszönte, mosolygott, majd mikor pár perccel később jött a busz, egymásra néztünk és biccentéssel jeleztük: ez az, felszállunk. Felszálltunk, bemutattam a bérletet, mikor a sofőr szólt, hogy kell vennem kiegészítő jegyet, ennyibe meg ennyibe kerül. Mondtam, hogy rendben. Matattam a pénztárcám után a táskámban, amikor a férfi, az “útitársam” oda szólt, hogy hagyjam, nála van, majd ő ad nekem. Lekezelte a jegyet és odaadta. Ismét ledöbbentem. Ránéztem, megköszöntem, teljesen elérzékenyültem.

Az út hátralévő részében álltunk egymás mellett a buszon, néha egymásra néztünk összemosolyogtunk, majd leszállva elköszöntünk és szép napot kívántunk egymásnak.

A buszról leszállva ismét találkoztam a jegyellenőr hölggyel, felismert, én is őt, egymásra mosolyogtunk.

Ekkor 13.00 volt.

Nem tudom, mi a nevük, kik ők, de azzal hogy találkoztunk részesei lettünk egymás életének; mosolyt csaltunk egymás arcára, megtelt a szív egy-egy pillanatra, hatottunk egymásra, legalábbis ők rám biztosan.

Lehet így is.