light-1068944_1920A metrón ültek. Fáradtak és kimerültek voltak, a nap hosszúra nyúlt. Éjfél felé járt már az idő, mégis zajos nyüzsgés hangja vette őket körül a szerelvényen.
Mindketten küszködtek a szembesüléstől, hogy bizony vannak nehézségek egy párkapcsolatban. Kimerültségük legfőbb oka egy órák óta tartó vita volt, melyet az egymás felé tanúsított meg nem értés szült leginkább. Az otthoni rohanós hétköznapokban a családi élet sűrűjében kevésbé figyeltek így egymásra, férfi és nő, mint most ebben a városlátogatós néhány napban.
Lassan, végül is eljutottak oda, hogy először önmagukat kell érteniük – kinek-kinek saját magát. Érteni, hogy milyen indíttatásból mondanak vagy tesznek valamit, illetve hogy hova vezetnek az inkább ösztönös, mint tudatos reakcióik.
Maguk elé meredve gubbasztottak, miközben a nő a kezét tördelte, a férfi pedig a lábát billegtette talpa külső élén.
– Szeretnék úgy élni, hogy nyomot hagyjak magam után! – csattant ki a nőből az indulat, majd a fejét feldúltan elfordította. A férfi utána fordult és így szólt….
– Amikor otthon vagyok este a kisfiunkkal és megkérdezem, mi legyen a vacsora, rendeljek-e pizzát vagy mást szeretne, akkor Ő így válaszol: „inkább készíts pizzát Te, apuci! Az finomabb, mert bele sütöd a szeretetet!” … akkor tudom, hogy ezt Tőled tanulta. Ez már benne van az életében és vélhetően tovább fogja adni. Mi más ez, ha nem nyom…?
A nő arcán könnycseppek peregtek le, közelebb húzódott a férfi felé és vállára hajtotta fejét. Közben arra gondolt, hogy sokszor keveredik el az ember az élet útvesztőiben, és ilyenkor fényt jelent az alagút végén, ha van valaki, aki emlékeztet azokra a dolgokra, amikért érdemes küzdeni!
A szerelvény elérte a Collblanc megállóhelyet, az ajtók kinyíltak és kezüket összefonva elindultak a kijárat felé.

 – Szendrei Ági