Eszter

girl-865304__180

A hátán feküdt az ágy jobb oldalán, mellette még nem hűlt ki a hely. Eszter a fürdőszobában motoszkált, néha lehetett hallani, hogy épp mit csinál, másszor sejtelmes csöndben volt.
– Eszter… – mondta ki halkan, szerette még a nevét is, jó volt kimondani, jó volt hallani. Bevillantak közben az együtt töltött nap képei, és egyenként morzsolgatta őket, mintha örökre emlékezni akarna minden pillanatra. Minden nevetésre, minden pillantásra, minden érintésre, minden libbenő hajtincsre. Egyetlen kincse volt ez a lány, legszívesebben bársonydobozban tartotta volna.

– Eszter! – mondta kicsit hangosabban, de válasz nem jött, helyette csak a megszokott zörejek szűrődtek ki, aztán semmi. Csönd. Kezdett türelmetlenkedni, azaz inkább valami aggódásféle fogta el. Elképzelte, hogy a lány talán titokban kiment a másik ajtón és soha többet nem jön vissza. Történt már ilyen. Gyorsan elhessegette ezt a képet, túl sokszor sokkolta magát ilyenekkel, bárki is volt mellette. Mindig elhalmozta a nőket a rajongásával, kitartóan és szorongva, aztán szép lassan megfojtotta őket a kapaszkodásával. Az egészet ő úgy élte meg, hogy mindig mindent megtett, hogy elkerülje a szakítást, aztán mégis faképnél hagyták. És sajnálta magát, életvitelszerűen. A fürdőszobából már percek óta a legkisebb nesz sem sem volt hallható. Mint mikor nincs ott senki.

– Eszter!!
Semmi. Áthasított rajta újra az iménti aggódás, de ezúttal letaglózó volt és nem tudta nem elhinni. Egy pillanat alatt leizzadt, és kiszáradt a torka. Nyelt egy nagyot.
– Megint megtörténhet? Ez már nem lehet véletlen….azért teszik mindig ezt velem…mert… mert én is mindig ugyanazt teszem velük? …- eszmélt rá az örök kis játékára, aminek ismerte már minden jól kiszámított lépését. Az utolsót is. – De mi ez az ördögi kör? Minél többet teszek bele, annál jobban távolítom őket magamtól. Mégis lapátolok, mint valami megszállott? Miért? Miért? …
Ahogy magára nézett, kicsinek látta magát, mintha összement volna a félelemtől. Az egész helyzet emlékeztette arra, hogy az édesanyja szó nélkül tűnt el egy reggelre, és két nappal később adott csak hírt magáról. Sokáig odavolt, aztán visszatért, de többé semmi sem volt a régi, mert minden éjszakában ott lapult a kétely, hogy vajon reggel tátong-e majd az űr Édesanya helyén, vagy sem.
Így aludt el esténként, és a félelem olyan régi barátja volt már, hogy megszokta, mint az árnyékát. Természetes volt ezért észre sem vette. És a meglévő érzéshez mindig tárgy kerestetett…egy tárgy. Ezt látta minden nőben, valami értékes, rejtélyes kincset, ami elillan, ha nem figyel rá minden pillanatban. Félelemmel vette őket körbe, maga is eggyé vált ezzel a félelemmel, és ezt hívta szerelemnek, ő ezzel szeretett a szíve helyett. Ahogy ezt meglátta, feltódult benne az elmúlt évek keserűsége, és hirtelen a gondosan őrzött emlékek más színben tűntek fel, az elveszett kincsei helyett tiszta szempárokat látott maga előtt, és hús-vér embereket, lányokat, nőket, akikből mit sem látott, csak azt, hogy elhagyják őt. Édesanya szeme fájt a legjobban. Keservesen sírni kezdett, látva, hogy mi mindent pazarolt el, miközben fösvényen őrzött egy képet magáról, ami sosem létezett. Áldozatnak hitte magát, miközben mindvégig tettes volt. Vak volt, mert nem akart látni. Nagyon, nagyon fájt valami. A szíve volt az.
Ekkor kinyílt az ajtó, és ő csak nézte a lányt, mint valami sosem látott csodát, és egy varázslatos szó hagyta el az ajkait:
– Eszter…

By | 2018-01-17T17:51:16+00:00 2015. 12. 8. |Categories: Kultúra|Tags: , , |0 hozzászólás

Hagyj üzenetet

Támogasd az Egyesületet

Ha tetszik a munkánk, kérünk, hogy támogass minket egy csésze kávé vagy csokor virág árával!

Csésze kávé

450 Ft

Csokor virág

2500 Ft