mama-804594__180

– Tényleg nem akartál?
– Nem Téged nem akartalak; csak még nem akartam gyereket.
– Féltél?
– Megijedtem. És féltem is.
– Milyen volt?
– Eleinte hihetetlen. Volt, hogy éjszaka felriadtam, aztán valami mély, bizsergető izgalom töltött el, mikor eszembe jutottál. Tapogattam a hasam, hogy még benne vagy-e. Titkoltalak. Aztán idővel egyértelművé vált…
– És akkor már akartál?
– Akkor már éreztem, hogy itt vagy. Az már nem akarás kérdése volt.
– Aztán? Milyen volt?
– Növögettél, mocorogtál, néha nem hagytál aludni. Imádkoztam, hogy egészséges legyél. Meg hogy fiú.
– Hát ez nem jött be. Tényleg ott laktam a hasadban? Ez olyan bizarr…
– Mi olyan bizarr ebben? Tényleg ott laktál. Mintha tegnap lett volna.
– Fájt a szülés?
– Csak a testemnek. Akkor már nagyon vártalak.
– Nehéz volt velem? Sokat sírtam?
– Sírtál. Ettél, aludtál, mosolyogtál álmodban. Első éjszaka nem mertem elaludni, egész éjjel azt néztem, lélegzel-e. Őriztelek.
– És lélegeztem?
– Lélegeztél. Lassan elfogadtam, hogy önálló kis lény vagy, élni akarással, és bíztam abban, hogy nélkülem is lélegezni fogsz. De minden ébredéskor egy csodának éltem meg, hogy kinyitod a szemed.
– Mi volt a legnehezebb?
– A kétség. Hogy ehhez nem kellett vizsga vagy bizonyítvány, ami megnyugtatott volna. Senki nem mondta, hogy jól fogom csinálni. Vagy hogy jól csinálom-e. Féltem, mikor etettelek, féltem, mikor fürdettelek, féltem, mikor orvoshoz vittelek, féltem, mikor nem vittelek orvoshoz, féltem, mikor járni tanítottalak, féltem, mikor levittelek a parkba biciklizni. Soha nem kaptam választ, miközben éreztem, rólad is döntök.
– Aztán? Mi történt?
– Semmi. Ez sosem múlik el. A kétség is örök és a féltés is.