Tao

life-862985_1920A szobámban ültem, és Lao-ce Tao Te Kingjét olvasgattam. Egyszer csak a nyitott ablakon át látogatóm érkezett.

– Nahát, ezt a mondatot én is ismerem. El sem fogod hinni hogyan született…

A Gonosz uralkodott a Földön, az emberek rettegtek tőle, haragot gyújtott a szívükben, gyűlölni és ölni tanította őket. Fájdalmat és bánatot okoztak egymásnak, a szomorúság csak még több szomorúságot szült. Az egymást követő napok szürkévé fakultak, eltűntek a csillagok, az emberek szemében kialudt a fény. Sírt az ég bánatában, patakokban folyó könnyei feláztatták a földet, egyre kevesebb lett az élelem, a szűk utcákban pedig felütötte a fejét az éhség és a nyomor.

Messze fent a hegyékben élt fiával az öreg tanító. Száműzték még a nagy válság idején, mert balgaságokra próbálta tanítani a népet. Arra, hogy ne háborogjanak, hisz az erőszak újabb erőszakot von maga után, arra, hogy a megbocsátás nagyobb érdem,  mint a vérbosszú. A Gonosznak mindez nem tetszett, így leromboltatta a házát, szétkergette az állatait, feldúlta a kertjét, őt pedig gyermekével együtt a vadonba vitette és magára hagyta, ráparancsolva, hogy ne merjen még egyszer visszatérni, mert az életével lakol.

Így hát csak ült a hegyi kunyhójában, elmélkedett és könyörgött az éghez és a földhöz, hogy adjanak valami jelet, mutassanak egy Utat, hogyan állíthatná vissza újra a békét és a harmóniát. A kisfia eközben a zöld pázsiton hasalt. Nyakig tintásan egy képet rajzolt az apjának, amin madarak, fák, házak voltak, úgy, mint régen, a boldog időkben. Amikor készen lett, vidáman szaladt be a kunyhóba:

– Ezt Neked hoztam! Én csináltam, ugye tetszik?

Egy hétköznapi szemlélő számára csak kriksz-krakszokat rejtett a pergamen, ám a tanító csodálkozva forgatta a rajzot, ő a fák és madarak helyett kalligráfiát látott benne. Felnézett, – Ez lehetetlen, – gondolta – a kisfia még csak hat éves, fogalma sem lehet a betűkről. Aztán olvasni kezdte:

-“A szeretettel védekező legyőzhetetlen.“, hát ez volna az Ég üzenete?- Magába fordult, és érezte, hogy ő képtelen követni a tanácsot, sosem fogja tudni szeretni népe gyilkosát. Újra lehorgasztotta a fejét.

– Nem tetszik? – kérdezte bátortalanul a kis fiú.

– De, szép… túl szép. – mondta, és mesélni kezdett neki azokról a gondolatokról, amit benne ébresztett a rajz.

Másnap reggel pirkadatkor felriadt, a gyerek ágya vetetlenül, üresen állt. Kiment a Yuangmoui csúcsára és lenézett, messze a völgyben egy apró pont mozgott. Tudta, hogy az a fia, és azt is tudta, hova tart. A gyerek sértetlenül jutott keresztül a vadállatokkal teli szoroson, karcolás nélkül kelt át a tüskés erdőn, végül leért a városba. A rozoga vályogviskókból kíváncsi szemek meredtek rá, nem tudták, honnan való ez a jövevény, a félelemtől összezsugorodott, az irigységtől megsárgult emberek kíváncsian a nyomába szegődtek, és csak akkor maradtak le, amikor a Gonosz palotájához ért.  A testőrök szó nélkül ajtót nyitottak a kisfiúnak. Aki felment a hatalmas csigalépcsőn, keresztülvágott a vörös bársonnyal borított szobán, elszaladt az aranykincsekkel teli ládák mellett, és végül benyitott a legutolsó terembe. Ott ült a széken a Gonosz, hívogatón kinyújtotta felé a kezét és így szólt:

– Már vártalak, napok óta éreztem a jöttödet. Most a hatalmamba kerültél, innen nem menekülhetsz.

– Nem is akarok elmenni addig, míg valami nagyon fontosat nem közöltem veled.

– Szólj, mi az! Hallgatom.

A kisfiú közelebb lépett:

– Nem akarom elkiabálni, ez egy nagyon nagy titok, engedd meg, hogy a füledbe súgjam!

– Micsoda?!

– Kérlek, rettentő fontos, hogy tudd, és ezt senki más nem mondhatja, és nem is fogja mondani neked.

– Rendben van, hadd halljam!

A gyerek ekkor már közvetlenül a trónszék előtt állt, amikor pedig engedélyt kapott, fogta magát, és a meglepetéstől tiltakozni sem tudó uralkodó ölébe mászott, miután pedig kényelmesen elhelyezkedett, karjaival átfogta annak nyakát, az arcához húzta  a fejét és halkan ezt suttogta:

– Tudod, azért jöttem el olyan messziről, mert úgy gondoltam, szükséged van rám, mindenki tart tőled, és feljebbvalónak gondol magánál, megközelíthetetlen vagy, és pont ezért nagyon magányos, senkinek sincs egy kedves szava hozzád, mert megdermednek, ha meglátnak…. azért jöttem… azért jöttem, hogy elmondjam: én szeretlek – és miután kimondta ezt a szót, megpuszilta a kőkemény, ráncos arcot. Ebben a pillanatban olyan hang hallatszott, mintha valaki egy hatalmas dobra ütött volna, odakint oszladozni kezdtek a felhők, az arany napsugár újra beragyogott, – annyi év után – az ablakon, a trónszékhez érve azonban már csak a kisfiút találta ott.

Kitárultak a terem szárnyas ajtajai és megjelent rajtuk át a tanító, nyomában a néppel. Az emberek szemében újra melegség és boldogság tükröződött. Csak a kisfiú ült könnyek között. Amikor az apja odaért, és megkérdezte, miért sír, így válaszolt:

– Azt hiszem, meghalt, abban a pillanatban, amikor az arcához értem, valami furcsa zaj ütötte meg a fülemet…azt hiszem – szipogta – megszakadt a szíve.

– Pont ellenkezőleg gyermekem, éppen akkor dobbant meg először.

By |2018-01-17T17:51:22+00:002015. 11. 29. |Categories: Kultúra|Tags: |0 hozzászólás

Hagyj üzenetet

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

Támogasd az Egyesületet

Ha tetszik a munkánk, kérünk, hogy támogass minket egy csésze kávé vagy csokor virág árával!

Csésze kávé

450 Ft

Csokor virág

2500 Ft