virágRengeteget utazom, autóval is vonattal is, van hogy busszal.

Mindig van úticél, mindig szigorúan beosztom az időmet és pontosan tudom mikor, hova fogok érkezni, még akkor is, ha semmilyen időpontra nem igyekszem: mikor elindulok egyik városból a másikba, tudom mikor fogok megérkezni és már tervezem is a napomat.

Mi sem következetesebb annál, hogy miután felhajtasz az autópályára lehajtani akkor fogsz, ha célba értél.

Miért is lenne ez másként. Ó, szóval lehetne ez másként is?

Többször kaptam magam amint sóvárgón pislogok az ablak mögül és csodálom az őzeket, az erdőt, a tisztást amelyek mellett az utam során elhaladok, és csendben elaltatom magamban azt a vágyat, hogy megnézzem, megérintsem, tapasztaljam közvetlenül is amit látok.

Miért is nem szállok le a vonatról, hajtok le az autópályáról ott, ahol látok valamit amit szívesen megnéznék közelebbről?

Ezen a hétvégén erősebb volt a vágy és a napsütés is adott egy plusz löketet meghozni azt az elképesztően rebellis döntést, hogy mi, a kis utastársaimmal lehajtunk az autópályáról és felfedező útra indulunk. :)

Ó milyen szép idő van, úgy kirándulnék valamerre… – mondom ezt a kocsiban ülve.
Úgy tudom van itt egy tó. – mondja erre a másik a kocsiban ülve. Csend.
Menjünk! Nézzük meg!

Röhögtünk magunkon, mert mindannyian terveztük hogy ekkor meg ekkor fogunk hazérni és majd ezt meg azt csináljuk, ehhez képes az autópályán eltöltött 3 perc után lehajtottunk, ráadásul ugyanott, ahol előtte felhajtottunk csak a másik oldalon.

Semmi értelme nem volt, de kiszakadtunk a megszokásból, friss levegőt szippantottunk, éreztük a napot, kalandoztunk a tó mellett, kísérletet tettünk átsétálni a nádon egy rozoga fatákolmányon, kinevettük magunkat ahogy szerencsétlenkedünk, meg félünk hogy beesünk a nádba, majd felmásztunk egy lesre, rácsodálkoztunk egy növényre és találgatásba kezdtünk vajon mi lehet az…

Egy pillanatra a 3 komoly, megfontolt felnőtt nő felfedező kisgyermek lett újra.

A röpke 15 perces kitérőt követően az út hátralévő része nevetéssel, énekléssel telt.

Kilépni a megszokott körforgásból, észrevenni azokat a lehetőségeket, amik mellett elmegyünk nap mint nap; hallgatni a halk, játékos hangra odabent: lehet pusztán ennyi is elég ahhoz, hogy érezzük: élünk.

By |2018-01-17T17:51:25+00:00november 11th, 2015|Egyéb|