girl-948250_1920

 

Tükröm, tükröm: mutasd magad!
Elrejtették benned egy arcomat,
titkollak belül én is téged,
sétáljunk egyet, amíg utunk érhet.

 

 

Egy embert sok más ember kíséri végig az életén. Egész kicsi korától kezdve szegődnek mellénk olyanok, akiket, ahogy egyre nagyobbak leszünk, úgy értelmezünk, hogy a barátaink. Egy idő után már tudjuk, hogy valami összeköt minket, de mielőtt összekötne bármi is, egyszerűen csak összehoz bennünket maga az élet. Lehet, hogy egy közös intézmény által találkozunk először, mint egy óvoda vagy egy iskola, lehet, hogy egy helyen növünk föl vagy akár a családjaink ismerik egymást régóta. A megismerkedés valójában nem számít, mert az együtt eltöltött évek, a közös felismerések, az élmények és az emlékek már nem tartják számon a kezdetet. De mit jelentett a barátság az óvodában, amikor még ismerkedtünk a többiekkel és a közösséggel? Mit jelentett az általános és középiskolában, amikor már növekedtek az álmaink és az érdeklődési körünk egyre szélesedett? Mit jelentett a barátság egy munkahelyen, ahol már nem csak a teljesítés a tét, de maga a megélhetés is? És egyáltalán mit jelent egy barátság önmagában? Miután definiáltuk az életünkben mellénk szegődött embereket, definiáltuk magát a barátságot is magunkban vagy a barátainkhoz igazítottuk magát a szót és annak értelmét?

Egy baráttal sok mindenen megyünk keresztül. Először is az éveken, amik megpróbáltatásokkal várnak minket. Olyan nehézségek, amik során kiderülnek értékek és gyengeségek. Nem csak a barátok értékei és gyengeségei, hanem a sajátunk is a többi ember által. Ha szerencsénk van, a barátunkban egy olyan ember veszett el, aki nem fél őszintén beszélni velünk, és mi pedig nem félünk az őszinteséggel szembenézni, és fordítva.  Ha szerencsénk van, olyan barátok vagyunk, akik számtalan utat mutatnak egymásnak, melyek iránt érdeklődve és bizalommal fordulunk. Ha szerencsénk van, olyanok vagyunk, akik a határokon túl a lehetőségeket is látják a másikban. Ha szerencsénk van, nem vagyunk éretlenek egymáshoz, és együtt tudunk fejlődni az évek során. És a felsorolt dolgok tényleg mind csak szerencse kérdései?

Ha igen, akkor valóban nehéz az életben barátokat kifogni. De, ha nem, akkor ráébredhetünk arra, hogy az élet rengeteg embert sodor elénk, velük együtt rengeteg lehetőséggel. Viszont előfordul, hogy nem akarunk a lehetőségek mellett dönteni, mert nekünk már megvannak a barátaink. Ezzel a mondattal pedig újra feltehetjük a kérdést: mit jelent a barátság? A közös időeltöltés? A közös programgyártás? Ha két ember egymásra talál valamiben és közös utat kezdenek el járni, akkor mi is tartja őket azon a közös úton? Talán már csak a közös út járása. Ebben az esetben pedig fontossá válik az elmúlt emlékek, évek, felismerések és élmények elé visszamenni, mégpedig egészen a barátság kezdetéig. A megismerés pillanatában, amikor nem csak észleljük, hanem meglátjuk a másik embert és a benne rejlő barátság lehetőségét, akkor valójában egy olyan hasonló vagy épp elrejtett arcot látunk meg benne, ami hozzánk tartozik. Egy olyan énünket, amit addig még nem eléggé vagy egyáltalán nem ismertünk magunkból. Ezzel a másik emberrel és a benne rejlő lehetőséggel pedig bátrak lehetünk kibontani azt az énünket, ami valójában a részünk. Felfedezhetjük a barátunkkal közösen magunkat, ugyanakkor mutathatunk meg egymásnak új arcokat belőlünk és a környezetünkből. Előfordulhat, hogy általa már láthatjuk saját magunkat, de előfordulhat az is, hogy ő már nem lát bennünket. De mi történik akkor, ha nincs szerencsénk a barátunkkal őszintének lenni, együtt fejlődni, egymásnak utakat mutatni, a határainkon túl a lehetőségeinket is látni? De hát ez tényleg mind szerencse kérdése?